Normálisék úgy alakítják az életüket - terveznek, szerveznek, majd kiviteleznek - hogy azok logikai sorrendet alkotva, nyugodtan, lépésről-lépésre a lehető legkevesebb megterhelést okozza.
Nemnormálisék - mi - egyszerre, beleszakadva totál logikátlanul, teljes gőzzel belepusztulva csináljuk a dolgainkat.
Az elmúlt hetek - az elmúlt fél év - nagyon megterhelő volt. A lakáseladás, lakásvásárlás mellett Ká a fogsorát csináltatta, aminek a végére pont került tegnap. Ez azért volt nehéz, mert nem helyben, hanem innen 30 km-re készült az ezer dolláros mosoly. Oda mindig időpontra érkezni, sokszor hetente többször, akkor is amikor csak 2 percet töltött K. a rendelőben ... szóval káosz. Közben kiderült- - a "feleség erőszakosságának köszönhetően, akit már mindenki totál hülyének nézett" kiderült Káról, hogy nagyon súlyos alvási apnoe-ja van. A mandulái duplára duzzadtak és a nyelvcsap része is sokkal nagyobb, mint egy átlag embernek -ezt a full-orr-gégész a kórházban nem tudta megállapítani, csak amikor magánban mentünk és fizettünk érte -. Rettenetesen horkol, van, hogy 65 másodpercig nem kap levegőt, aztán hirtelen vesz egy nagyot és majdnem megfullad. !!186!!-os pulzussal alszik - nekem 5 km-es futás után 105 - és az oxigénfelvétele a 100%-hoz viszonyítva 45. Mindezt egy gép segítségével állapították meg, ami alvás közben mérte Kát. Azzal együtt állapított meg nagyon súlyos fokot, hogy Ká azon az éjjel alig-alig hortyogott, mivel délután fogorvosnál volt, fájlalta a fogait/helyeit és 1 órát tudott pihenni, nem aludni. Kapott egy gépet, maszkot hozzá, ami folyamatosan pótolja a levegőt, így sokkal nyugodtabban alszik, NEM HORKOL! Ami világmegváltás nekünk és végre kap levegőt. Mindenki hisztisnek gondolt, majd hogy eltúlzom a horkolás dolgot ... az orvos mondta, hogy azt nem érti, Ká hogy nem kapott még infarktust.
Mindezt a munkával, gyerekkel, gyerek edzéssel összeegyeztetni, megérkezni stb ... sokszor 9 előtt nem került Dé ágyba. Ezen felül heti 2 úszás, ovi, iskolalátogatások, majd a lehető legjobb kiválasztása, kapcsolatok felvétele, segítségkérés, majd felvételi és bekerülés. Igyekeztünk hétvégente legalább az egyik napra közös programot összehozni, valami élmény legyen, ne zavarodjon bele a gyerek a változásokba, de nagyon nehezen ment. Dé fáradt minden lehetséges módon. Szombaton, mikor belépett a lakásba majd meglátta az összedobozolt otthonunkat, elsírta magát és apjától kérdezgette kétségbeesetten, "mit csináltatok az én otthonommal?" Az oviban sem érzi jól magát most, a fiúk baszogatják. Ki más szekálnának, hiszen csak ő áll velük szóba. Nehezen viseli. Lázad, csapkod, elsírja magát, ha valamit nem kap meg. Miközben olyan okosan-logikus érvel dolgok mellett, leszívesebben megölelném egy-egy vita alkalmával és elmondanám neki mennyire büszke vagyok rá ... de ezekben a helyzetekben nem tehetem, mert következetesnek kell lennem.
Aztán itt van M. a kutya. Aki a lehető legméltóságteljesebben tűrte a napi 17 óra kaki-pisi nélküli létet, mert nem tudtunk korábban hazaérkezni.
És a végére, legutolsó sorban itt vagyok én. Hagyjuk is. Heti 3-szor járok futni annak érdekében, hogy a családomat el tudjam viselni és ők is engem. Amikor már arra sem emlékszem, hogy mikor jön haza a barátnőm Bécsből és nincs időm elmenni inni vele egy bambit, amikor régebben órákat, napokat pofáztunk végig ... na az már mindennek az alja.
Hogy ne legyen elég programunk (költözés, dokik, Dé és M iránt érzett állandó lelkiismeret-furdalás, kisebb betegségek, az állandó megoldandó feladatok, nagyobb ház, kert, udvar, még jön egy kutya is).
Holnaptól költözünk.
Ezek a nemnormálisék.