Minden évben – most miért maradt volna ki – végigmegy egy kéthetes pechsorozat rajtam/velem, melynek végét alig várom.

Általában lépcsőn leeséssel indul, ujjcsonkítással fejeződik be és hab a tortán a rossz hírek sorozata napi szinten. Most kezdődött a koccanással, folytatódott azzal, hogy a biztosító alig akart fizetni, ezt követően újra be kellett adni a kárigényt, ami megint elvett a hetet az ügyintézés folyamatában. Pénteken kaptam a hírt, hogy egy nagyon közeli ismerősünk meghalt, aztán este jött a következő, egy osztálytársam is meghalt. Nem is tudtam hova kapjam a fejem: még az első hírt sem dolgoztam fel, aztán jött a következő, hogy 34 éves emberek csak úgy elmennek. A keddi napot többnyire utazással töltöttem. Hazamentem elbúcsúztatni a jó barátunkat. Teljesen értetlenül álltam rengeteg emberrel együtt a koporsója mellett: itt maradt egy 34 éves fogyatékkal élő lánya és a 29 éves fia, aki valószínűleg a magával viszi a testvérét és igyekszik gondoskodni róla. Szörnyű volt látni ezt a két „gyereket” ahogy elsiratják az apjukat is az anyuk után. Az édesanyjuk évvel ezelőtt meghalt. Láttam magam előtt a lányt, aki osztálytársam, csapattársam volt ott a sír mellett 10 évesként és az öccsét 5 éves kisfiúként és sírtak akkor is. Nagyon megmérték nekik onnan fentről az életet. Visszafelé 85 kilométert bőgtem végig és alig vártam, hogy visszaérjek, magamhoz ölelhessem a gyerekem és elmondhassam neki, hogy mennyire örülök, hogy van nekem. 

Amíg én most itt panaszkodom, hogy koccanás, biztosító, rossz hír, ujjlevágás, bokafájdalom, nem tudok futni, sántikálok, nem érem utol magam, mindig rohanok, milyen szar nekem és a többi … közben nagyon elszégyellem magam, mert nekem ezek a legnagyobb problémáim azzal a két gyerekkel szemben, akik ketten alkotnak egy családot innentől: maguknak maradtak.