Az előző bejegyzést eltettem magamnak az emlékek közé, melyre nem szívesen gondolok vissza. Így már könnyebb írni.

Köszönöm a hozzászólásokat, nagyon aranyosak vagytok! A kérdésekre, melyeket feltettetek még magam sem tudom a választ, de nagyon bízom benne, hogy az élet meghozza magával a megoldásokat, vele együtt a helyes utat.

Nyilván az lenne a legjobb, ha hepienddel végződne minden és a boldogan ... amíg meg nem ... érvényesülne.

Kával az "elutazós hétvégénk" nagyon jól sikerült. Valahol mindketten tudtuk azt, ha ez sem jön össze, akkor nincs más lehetőségünk, mint azon gondolkozni hogyan építsük fel egymás nélkül az éltünket. Én 2013 december 18-án egyszer már megtettem, hiszen ki kellett alakítanom olyan élhető mindennapokat, ahol Ká nincs jelen, ezzel párhuzamosan Dé nem szenvedhet hiányt semmiben sem. Ez azzal járt, hogy hazudtam ... nem keveset a  2 éves gyereknek. Takarózhatnék a gyerekpszichológussal vagy bárkivel, akivel erről a témáról beszéltem,akitől  tanácsot kértem, nem teszem; magam is ezt az utat választottam volna.

Vissza a hétvégéhez. Olyat tettünk Kával, amit május 2.-a óta nem. Este 8 órától másnap délig beszélgettünk: őszintén, gyerekmentesen,csak rólunk. A vélt- és valós sérelmeinket átbeszélve, majdhogy nem a legapróbb részletekig kielemezve dőlt belőlünk a szó és még mindig valószínűleg beszélgetnénk, ha nem fogyott volna el egy üveg pálinka a bor kíséretében. Ez is kellett hozzá. Nem volt köntörfalazás, nem volt félrebeszélés, ebből fakadóan nem voltak félreértések. Volt mit megemészteni. Baj lett volna, ha nincs. Volt olyan dolog, amit én akkor este hallottam először egyben, összefüggésében és nyilván nem tetszett amit hallottam. Nem kértünk számon. Meghallgattuk a másikat. Sokszor nyelnem kellett asztalborítás helyett ... nyilván neki is.

Tudjátok mi a legdurvább? 10 éve alkotunk egy párt. És nekünk egy évtized után is voltak kérdőjelek a másikkal kapcsolatban. Most tisztába tettünk mindent onnantól kezdve, hogy ki miért akarta annak idején a másikat - mindketten kapcsolatból léptünk ki a másikért - és a botlások - mindkettőnk részéről - hogyan nem lettek kezelve. Itt érts mindent: az exek el nem engedését, a flörtöket egymás háta mögött, a hazugságokat, hogy a másiknak ne fájjon.

Majd beültünk a forró kádba kényeztetni egymás testét, ha már a lelkeinket kizsigereltük és este 8-kor lefeküdtünk aludni. Másnap kérdezte Ká, hogy mit érzek? Őszinte voltam hozzá: kurvára másnapos voltam a pálinkától ... 

Komolyra fordítva a szót: beszélgettünk 7 órát a kérdést követően és megállapítottuk, hogy nekünk 3 havonta el kell mennünk valahova a világ végére azért, hogy beszélgethessünk, magunk mögött hagyva mindent. Hogy legyen lehetőségünk úja érezni egymás iránt. Hogy újra szerelmesek lehessünk, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. 

Baromi nagy bátorság kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy ezeket a mondatokat meglépjük és egymás arcába tudjuk mondani azokat, amikért valószínűleg mások elválnak. 

Mi most nem tesszük. Aztán meglátjuk mi lesz. Érdemben nagyon sokat javult a kapcsolatunk. Meg akarom lepni, ha van időnk. Meg akarom ölelni, vágyom a társaságára akkor is, ha csak egy filmet nézünk meg. Szeretek a társaságában lenni és minden nap megkérdezem hogy telt a napja ... és most már érdekel is.

Hétvégén elutaztunk egy kapcsolatmentő tréningre Kával. 

Oka: 3,5 év egymás nélkül eltöltött idő, a közben felmerülő problémák, a túlélési technikák, melyek nem mindig voltak nyerő megoldások, az érzelmi eltávolodás, az egymás mellett elbeszélés és sorolhatnám még a piti dolgokat, de nekünk ezek a legégetőbb gondjaink.

Voltak előzmények. Terveztem leírni. Egyszer úgy egyben. Kiírni magamból, hogy könnyebb legyen, hiszen pár emberen kívül nem beszéltem senkinek az elmúlt 4 évünkről.

A november hónap több szempontból is lélektani határ számomra.

Már nincs jó idő –szerencsére – de még nincs is tél – sajnos -.

Ebben a hónapban minden évben egy esztendővel öregebb leszek, a névnapomat is ilyenkor tartom. A korommal nem foglalkozom – 34 -. Valaki számára pofátlanul fiatal, bár elég régen voltam 18, ha ez a viszonyítás alapja. Sokkal fontosabb, hogy egészséges legyen a gyerek, másnapra minden cucca be legyen pakolva edzésre, hogy időt tudjak szakítani a vele való együttlétre. Utóbbiból mióta Ká itthon van újra egyre kevesebb idő jut. Amíg kettesben tengettük az életünket Dével legalább a hétvégéket ki tudtuk maxolni. Írni fogok arról egy bejegyzést, hogy Ká hogy ment el és hogy tért haza.

Most apával tölt aktívan több időt Dé. Ezekben az aktív időkben, a konyha különböző eszközeivel foglalatoskodom. Azt veszem észre minden alkalommal, hogy este 6-kor újra nekiállok annak, amiről már délben egyszer azt gondoltam, hogy ez elég lesz vacsorára. Valamit rosszul csinálok, vagy túlságosan elkényeztetem a családom. Valószínűnek tartom, hogy a 2-féle ételből plusz a 2-féle süteményből is tudnának választani. Ezzel szemben ezeknek a többszörösét tálalom fel, rakom eléjük.

Ilyenkor, mikor hétvégén elutazunk Kával kettesben – utoljára ilyen 7 évvel ezelőtt történt –lelkiismeret-furdalásom van Dé miatt: ilyenkor tudnánk együtt lenni, játszani … közben nyugtatom magam, hogy kell nekünk ez a „mi” idő. Ha itthon maradnánk valószínűsítem, hogy  a konyha 3 négyzetméteres szentéjében lépegetnék naphosszat és nem a szőnyegen társasoznék a gyerekkel.

Valahogy november hónap az, amikor számot vetek magammal, az évvel. Nagyon zavaros 4 éven vagyunk túl. A 2017-es év próbára tette mind az idegeinket – tőlünk teljesen kívülálló okok, emberek, döntések, melyekkel egy dolgot tudtunk csinálni, mindent tudomásul vettünk – és az érzelmeinket is megtépázta.

Novemberben már nem zavarnak a karácsonyi díszek/Mikulás csokoládék az üzletek polcain. Októberben nagyon tudok háborogni miattuk. (Dé minden évben, még most 6 évesen is megkérdezi, hogy „anya, az hogy lehet, hogy nekem a Mikulás hozza a csomagot, de a boltban is ugyanolyan csomagok vásárolhatóak? A Télapó a boltban veszi??? vagy az hogy lehet, hogy nekem a Mikulás hozza a csomagot, a Zsombornak meg az anyukája teszi ki???” Minden alkalommal kész válaszom van, minden évben készülök a harmincnégy-féle kérdésre; és addig ez így is marad, amíg Mikulások kószálnak a városban december 6-án. Könnyű dolgom van, mert a Mikulással simán lehet rá hatni zsarolni legalább egy hónapig, mivel retteg a virgácstól. Ennek szellemében mindent elkövet, nehogy egy szál görcsháncs legyen a csizmája és 12 km-es körzetében.

Valahogy könnyebben befogadom az esti séták alkalmával a négyzetmilliméterenként arcomban lógó csillagot/fenyőfát/angyalkát/harangot. 6 hét és karácsony. Az évben az egyetlen ünnep, amit szeretek és az idén (is) nagyon várom. Nyilván sokkal jobban pörgök rajta Dé miatt. Én ennyi idős koromra visszaemlékezem. Szeretném, ha neki szép emlékei lennének az ünnepekkel kapcsolatban.

Minden évben – most miért maradt volna ki – végigmegy egy kéthetes pechsorozat rajtam/velem, melynek végét alig várom.

Általában lépcsőn leeséssel indul, ujjcsonkítással fejeződik be és hab a tortán a rossz hírek sorozata napi szinten. Most kezdődött a koccanással, folytatódott azzal, hogy a biztosító alig akart fizetni, ezt követően újra be kellett adni a kárigényt, ami megint elvett a hetet az ügyintézés folyamatában. Pénteken kaptam a hírt, hogy egy nagyon közeli ismerősünk meghalt, aztán este jött a következő, egy osztálytársam is meghalt. Nem is tudtam hova kapjam a fejem: még az első hírt sem dolgoztam fel, aztán jött a következő, hogy 34 éves emberek csak úgy elmennek. A keddi napot többnyire utazással töltöttem. Hazamentem elbúcsúztatni a jó barátunkat. Teljesen értetlenül álltam rengeteg emberrel együtt a koporsója mellett: itt maradt egy 34 éves fogyatékkal élő lánya és a 29 éves fia, aki valószínűleg a magával viszi a testvérét és igyekszik gondoskodni róla. Szörnyű volt látni ezt a két „gyereket” ahogy elsiratják az apjukat is az anyuk után. Az édesanyjuk évvel ezelőtt meghalt. Láttam magam előtt a lányt, aki osztálytársam, csapattársam volt ott a sír mellett 10 évesként és az öccsét 5 éves kisfiúként és sírtak akkor is. Nagyon megmérték nekik onnan fentről az életet. Visszafelé 85 kilométert bőgtem végig és alig vártam, hogy visszaérjek, magamhoz ölelhessem a gyerekem és elmondhassam neki, hogy mennyire örülök, hogy van nekem. 

Amíg én most itt panaszkodom, hogy koccanás, biztosító, rossz hír, ujjlevágás, bokafájdalom, nem tudok futni, sántikálok, nem érem utol magam, mindig rohanok, milyen szar nekem és a többi … közben nagyon elszégyellem magam, mert nekem ezek a legnagyobb problémáim azzal a két gyerekkel szemben, akik ketten alkotnak egy családot innentől: maguknak maradtak.   

Na ki az, aki a legjobban pörgött az óraátállításon és minden idegszálával igyekezett odafigyelni arra, hogy MINDENHOL átállításra kerüljenek az órák? Majd másnap 5 óra helyett 4-re vitte a gyerekét edzésre? 

Hát persze, hogy én!

A gyerekem természetesen mindenkinek elmesélte, hogy mi már egy órája ott dekkoltunk, mert az anyjának nem tűnt fel, hogy az autóban nincs visszatekerve az óramutató! Kin röhögött a fél uszoda? 

Hát persze, hogy rajtam!