Az előző bejegyzést eltettem magamnak az emlékek közé, melyre nem szívesen gondolok vissza. Így már könnyebb írni.

Köszönöm a hozzászólásokat, nagyon aranyosak vagytok! A kérdésekre, melyeket feltettetek még magam sem tudom a választ, de nagyon bízom benne, hogy az élet meghozza magával a megoldásokat, vele együtt a helyes utat.

Nyilván az lenne a legjobb, ha hepienddel végződne minden és a boldogan ... amíg meg nem ... érvényesülne.

Kával az "elutazós hétvégénk" nagyon jól sikerült. Valahol mindketten tudtuk azt, ha ez sem jön össze, akkor nincs más lehetőségünk, mint azon gondolkozni hogyan építsük fel egymás nélkül az éltünket. Én 2013 december 18-án egyszer már megtettem, hiszen ki kellett alakítanom olyan élhető mindennapokat, ahol Ká nincs jelen, ezzel párhuzamosan Dé nem szenvedhet hiányt semmiben sem. Ez azzal járt, hogy hazudtam ... nem keveset a  2 éves gyereknek. Takarózhatnék a gyerekpszichológussal vagy bárkivel, akivel erről a témáról beszéltem,akitől  tanácsot kértem, nem teszem; magam is ezt az utat választottam volna.

Vissza a hétvégéhez. Olyat tettünk Kával, amit május 2.-a óta nem. Este 8 órától másnap délig beszélgettünk: őszintén, gyerekmentesen,csak rólunk. A vélt- és valós sérelmeinket átbeszélve, majdhogy nem a legapróbb részletekig kielemezve dőlt belőlünk a szó és még mindig valószínűleg beszélgetnénk, ha nem fogyott volna el egy üveg pálinka a bor kíséretében. Ez is kellett hozzá. Nem volt köntörfalazás, nem volt félrebeszélés, ebből fakadóan nem voltak félreértések. Volt mit megemészteni. Baj lett volna, ha nincs. Volt olyan dolog, amit én akkor este hallottam először egyben, összefüggésében és nyilván nem tetszett amit hallottam. Nem kértünk számon. Meghallgattuk a másikat. Sokszor nyelnem kellett asztalborítás helyett ... nyilván neki is.

Tudjátok mi a legdurvább? 10 éve alkotunk egy párt. És nekünk egy évtized után is voltak kérdőjelek a másikkal kapcsolatban. Most tisztába tettünk mindent onnantól kezdve, hogy ki miért akarta annak idején a másikat - mindketten kapcsolatból léptünk ki a másikért - és a botlások - mindkettőnk részéről - hogyan nem lettek kezelve. Itt érts mindent: az exek el nem engedését, a flörtöket egymás háta mögött, a hazugságokat, hogy a másiknak ne fájjon.

Majd beültünk a forró kádba kényeztetni egymás testét, ha már a lelkeinket kizsigereltük és este 8-kor lefeküdtünk aludni. Másnap kérdezte Ká, hogy mit érzek? Őszinte voltam hozzá: kurvára másnapos voltam a pálinkától ... 

Komolyra fordítva a szót: beszélgettünk 7 órát a kérdést követően és megállapítottuk, hogy nekünk 3 havonta el kell mennünk valahova a világ végére azért, hogy beszélgethessünk, magunk mögött hagyva mindent. Hogy legyen lehetőségünk úja érezni egymás iránt. Hogy újra szerelmesek lehessünk, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. 

Baromi nagy bátorság kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy ezeket a mondatokat meglépjük és egymás arcába tudjuk mondani azokat, amikért valószínűleg mások elválnak. 

Mi most nem tesszük. Aztán meglátjuk mi lesz. Érdemben nagyon sokat javult a kapcsolatunk. Meg akarom lepni, ha van időnk. Meg akarom ölelni, vágyom a társaságára akkor is, ha csak egy filmet nézünk meg. Szeretek a társaságában lenni és minden nap megkérdezem hogy telt a napja ... és most már érdekel is.