Normálisék úgy alakítják az életüket - terveznek, szerveznek, majd kiviteleznek - hogy azok logikai sorrendet alkotva, nyugodtan, lépésről-lépésre a lehető legkevesebb megterhelést okozza.

Nemnormálisék - mi - egyszerre, beleszakadva totál logikátlanul, teljes gőzzel belepusztulva csináljuk a dolgainkat.

Az elmúlt hetek - az elmúlt fél év - nagyon megterhelő volt. A lakáseladás, lakásvásárlás mellett Ká a fogsorát csináltatta, aminek a végére pont került tegnap. Ez azért volt nehéz, mert nem helyben, hanem innen 30 km-re készült az ezer dolláros mosoly. Oda mindig időpontra érkezni, sokszor hetente többször, akkor is amikor csak 2 percet töltött K. a rendelőben  ... szóval káosz. Közben kiderült- - a "feleség erőszakosságának köszönhetően, akit már mindenki totál hülyének nézett" kiderült Káról, hogy nagyon súlyos alvási apnoe-ja van. A mandulái duplára duzzadtak és a nyelvcsap része is sokkal nagyobb, mint egy átlag embernek -ezt a full-orr-gégész a kórházban nem tudta megállapítani, csak amikor magánban mentünk és fizettünk érte -. Rettenetesen horkol, van, hogy 65 másodpercig nem kap levegőt, aztán hirtelen vesz egy nagyot és majdnem megfullad. !!186!!-os pulzussal alszik - nekem 5 km-es futás után 105 - és az oxigénfelvétele a 100%-hoz viszonyítva 45. Mindezt egy gép segítségével állapították meg, ami alvás közben mérte Kát. Azzal együtt állapított meg nagyon súlyos fokot, hogy Ká azon az éjjel alig-alig hortyogott, mivel délután fogorvosnál volt, fájlalta a fogait/helyeit és 1 órát tudott pihenni, nem aludni. Kapott egy gépet, maszkot hozzá, ami folyamatosan pótolja a levegőt, így sokkal nyugodtabban alszik, NEM HORKOL! Ami világmegváltás nekünk és végre kap levegőt. Mindenki hisztisnek gondolt, majd hogy eltúlzom a horkolás dolgot ... az orvos mondta, hogy azt nem érti, Ká hogy nem kapott még infarktust. 

Mindezt a munkával, gyerekkel, gyerek edzéssel összeegyeztetni, megérkezni stb ... sokszor 9 előtt nem került Dé ágyba. Ezen felül heti 2 úszás, ovi, iskolalátogatások, majd a lehető legjobb kiválasztása, kapcsolatok felvétele, segítségkérés, majd felvételi és bekerülés. Igyekeztünk hétvégente legalább az egyik napra közös programot összehozni, valami élmény legyen, ne zavarodjon bele a gyerek a változásokba, de nagyon nehezen ment. Dé fáradt minden lehetséges módon. Szombaton, mikor belépett a lakásba majd meglátta az összedobozolt otthonunkat, elsírta magát és apjától kérdezgette kétségbeesetten, "mit csináltatok az én otthonommal?" Az oviban sem érzi jól magát most, a fiúk baszogatják. Ki más szekálnának, hiszen csak ő áll velük szóba. Nehezen viseli. Lázad, csapkod, elsírja magát, ha valamit nem kap meg. Miközben olyan okosan-logikus érvel dolgok mellett, leszívesebben megölelném egy-egy vita alkalmával és elmondanám neki mennyire büszke vagyok rá ... de ezekben a helyzetekben nem tehetem, mert következetesnek kell lennem. 

Aztán itt van M. a kutya. Aki a lehető legméltóságteljesebben tűrte a napi 17 óra kaki-pisi nélküli létet, mert nem tudtunk korábban hazaérkezni.

És a végére, legutolsó sorban itt vagyok én. Hagyjuk is. Heti 3-szor járok futni annak érdekében, hogy a családomat el tudjam viselni és ők is engem. Amikor már arra sem emlékszem, hogy mikor jön haza a barátnőm Bécsből és nincs időm elmenni inni vele egy bambit, amikor régebben órákat, napokat pofáztunk végig ... na az már mindennek az alja.

Hogy ne legyen elég programunk (költözés, dokik, Dé és M iránt érzett állandó lelkiismeret-furdalás, kisebb betegségek, az állandó megoldandó feladatok, nagyobb ház, kert, udvar, még jön egy kutya is).

Holnaptól költözünk.

Ezek a nemnormálisék.

Nagyon régen jártam erre. Gondolatban sokszor írtam, csak a tettlegesség maradt el. Rengeteg dolgunk van, amit megfejel még több eljesen felesleges, mégis minket is érintő infó. Pánikkeltés, kétségbeesés, minket/engem értesítés, majd a megoldásról nem szólás ... miközben én megoldom és hívom, hogy oké, minden rendben, majd közlik, hogy már megoldódott ... Hagyjuk is. Csak pörgetem magam rajta, alig várom, hogy csütörtök legyen, kulcsok a kezünkben és viszont látásra. Elegem van nagyon sok fronton. Nem elég a mi feladatunk, plusz a gyerek beiskolázás, plusz az eü.s dolgok még ezek is.

Pakolunk, dobozolunk mindent, úgy élünk mint a putriban. Csak cipőben lehet közlekedni a lakásban, mindenki így van biztonságban. Elkóborolt rajzszögek mindenhol. Semmi sincs meg ... jobban mondva minden megvan csak fogalmam sincs hol és melyik dobozban. Nagyon nehezen viseli a rend és tisztaságmániás lelem ezt a helyzetet.

Időpont leegyeztetve a költöztetőkkel, nagyon jutányos áron sikerült megbeszélni velük mindent. 9.000,- Ft/óra 3 ember, nekünk semmihez sem kell nyúlni és max 3 óra alatt ledobnak mindent, majd a házban oda ahova kérem. Mondtam a költöztetőknek, nekünk nincs cuccunk, gyorsan végeznek, ember is alig kell. Ezzel szemben kipakoltam a kétszer két lépés konyhámból 9 egy méter szer egyhúszas dobozt. Ne kérdezzétek ... valószínűleg varázsló vagyok. Ugyanezt elmondhatom Dé 3x2-es szobájáról és a maga 11 dobozáról. 53 doboznyi, 17 sitteszsáknyi, 10 egyéb kisebb doboznyi plusz a bútorok illetve az egyéb, még használatban lévő dolgaink, amit nem tudtam elcsomagolni ... kb ennyit halmoztunk fel a 45 négyzetméteres lakásban az elmúlt 11 év alatt.

A mi vevőnkkel, mindent megbeszéltünk, átírattunk, elrendeztünk. Az albérletet kifizettük, ott hagyjuk a függönyt, a lámpákat, a fürdőszoba szekrényt mindezt 20.000,- Ft ban tudtunk megegyezni. Ká leszedte a fejem miatta ... igaza volt, de nem akartam már tovább egyezkedni.

Függönyöket megcsináltattam az egyedi ablakméretek miatt. Sokkal többe került, mint amennyit szántam volna rá. A redőnyössel is megbeszéltünk mindent, már csak méreteket kell küldeni az ajánlat adáshoz. Sok munka van még. Csak lennénk már egy héttel öregebbek

M., a 10 éves, rettentően elkényeztetett, antiszociális yorki kutyánk lelkibeteg. Tele a lakás dobozokkal, zsákokkal, semmi sincs a helyén. Nem érti mi a helyzet, csak azt látja, hogy pakolunk és ő sosem jön velünk, mindig otthon hagyjuk - költözésnél természetesen jön ... sőt ... ő lesz az első lakó -. Be van szarva rendesen. Minden nap az ajtóban vár és hatalmas puszikkal, tágra nyílt szemekkel, ugatásokkal örvend a hazaérkezésünknek (az a kutya szökell derékmagasságig, aki eddig a fejét sem emelte meg, amikor nyitódott az ajtó, mert őnagyságának derogált már önmagában a megébredés folyamata is; illetve ha meg is emelte a fejét rögtön vállrándítással és nagyképű nézéssel konstatálta, hogy megérkeztek az alattvalói és aludt tovább). Seggbekutya lett. Bárhova megyünk azokon a 40 centi széles sávokon - amiken lehet most közlekedni a lakásban - jön mögöttünk, mellettünk, mindig a lábunknál fekszik, egy percre sem marad egyedül - vagy hagy egyedül minket. Szóval erre a lelkibetegségre mi  ráteszünk még egy lapáttal, ne legyen egyszerű dolgunk. Ha lúd, legyen kövér ...

A legfontosabb a legvégére: bővül a családunk. Mylo. 8 hetes. Az értelem legkisebb szikrája is hiányzik a pofijából, mi már most imádjuk. Dé nagyon várja Kával és velem együtt. M viszont retteg tőle és valószínűleg bele fog pusztulni - reméljük csak pejoratív értelemben -. Mylo egy annyira fekete, hogy már majdnem kék; gyönyörű, csodaszép labrador kiskölyök. Szerelem első látásra. Lesz bébiszittere anyám személyében egy hétig. Várjuk nagyon.

Hétvégén tartjuk Ká és az egyik legjobb barátnőnk szülinapját. december közepe óta halasztódik a dolog. Meglepi buli lesz - remélhetőleg -. Meghívtam mindenkit, akit nagyon szeretnek. Ká és a barátnő, aki Dé keresztanya amúgy ezer éves barátok. Régen nagy szerelmek is voltak, aztán megjött mindkettő esze. Meglepi vendégek is lesznek. Készítettem kisfilmet az életükről, a tortát is én készítem. Úgy kell sütnöm-főznöm, hogy Ká végig velem lesz. Azt gondolom, hogy semmit sem fog észrevenni, mert állandóan a konyhában tevékenykedem, amikor otthon vagyunk. Nem lesz feltűnő. Holnap még lufiékért kell elmennem, a lakás 18 nm2-es nappaliját átvarázsolnom 39 nm2-ré, hogy a meghívottak normálisan elférjenek. Na ez az egy dolog rejtély számomra egyelőre, de megoldom. Nem akarok pörögni semmin. Sőt, életemben először képes voltam kiadni a feladatokat a kezeim közül: lesz aki még süt, más a piákat intézi. Nekem marad a szervezés, a kiegészítők, a kaja, takarítás és a játékok.

A meghívottak gyerekeit szuggerálom napok óta, hogy kerüljön el mindenkit a betegség. 

Mivel kelt ma reggel a gyerekem? Persze, hogy hőemelkedéssel és torokfájással. Ma nem ment oviba, holnap sem fog. Szombaton viszont mamáékhoz lesz lepattintva. Tudom. Gonosz és szívtelen anya vagyok, hogy valós vagy vélt betegséggel nem mellettünk van a gyerek. Lépjünk is túl ezen. Már csak azért is, mert 100 %-ban biztos vagyok abban, hogy lelki eredetű és képes önmagát lebetegíteni. Ha Kával marad otthon nem fáj a torka, nem lázas, mehetnek/nének csavarogni - gondolja Dé. Ha én vagyok otthon, hőemelkedés, torok-hasfájás. Mindenesetre elviszem egy teljes vérképre, ma megyek a dokijához homeopátiás tanácsadásra, úgyhogy megkérem, hogy szúrja meg a gyereket és ha minden rendben lesz Dével, akkor elviszem őt is természetgyógyászhoz, mert azt gondolom, hogy az apja elvesztésétől való félelem ennyire erős benne. Főleg most, hogy meghallotta, külföldi munka van kilátásban a költözés latolgatása okán. Amíg Ká nem volt velünk, azt mondtuk Dének, hogy nagyon messze - külföldön - dolgozik. Szóval valószínűleg kapcsol az agya.

December 20.-ától január 18.-áig 6 napot abszolvált a gyerek az óvodában. Jár 2-3 napot és egy hetet itthon van úgy, hogy már nincs vitamin, immunerősítő amit ne szedne.