Dét heti 3-szor 1 órás edzésre hordom. Hétfő úszás, kedd lovaglás, szerda úszás.

Heti 3 óra semmittevés. Felfoghatnám pihenésként. Mondhatnám: ez nekem jár, kikapcsol. Nem csinálok semmit a telefonnyomkodáson, gondolkozáson - ami nem áll jól anyám szerint - kívül. 

Teljesen jól ment ez a semmittevés 3 hétig, amibe tegnapra baromira beleuntam.

Bevásárlás, ügyintézés nem opció. Nem érek vissza a gyerekért időben (csúcsidő, nagy forgalom, város végén az edzés helyszíne). Hazamehetnék, kutyát levinni, összeporszívózni, letörölgetni, felmosni ... értelemszerűen a felsoroltak közül csak az egyik fér bele az időbe.

Elhatározhatnám magam, arra vonatkozóan, hogy újra sportoljak. Szeptemberig edzőterembe jártam heti 3-szor. Mióta gyerek edz, anya nem. A kifogás-gyártást kimaxoltam: nem tudok menni, mert Dének edzése van. Nem tudok menni, mert Dé szeretne hazamenni edzés után - fél 7-kor érünk haza -. Dé fáradt, nyűgös és teljes mértékben igaza van, amikor azt mondja, hogy a fennmaradó heti 2 hétköznapot otthon akarja tölteni és nem edzésre rohanni, majd ott teljesíteni. Tudom, nagyon érett gondolkozásra vall és abszolút felnőttre jellemző, hogy a gyerekre rátolok mindent. DE! Valóban sajnálnám, ha heti 3 nap edzését heti 3 nap teremben ücsörgés követné és szabad csak a vasárnap maradna.

Elhatároztam magam: amíg a gyerek úszik-lovagol-úszik én is nekiveselkedem és kezdek valamit magammal.

Bár ezt elhatároztam tegnap is, de megjelent az égen egy kis felhő és nagyon megijedtem, hogy ebből óriási vihar lesz, leültem egy székre és magamat a hurrikán eljövetelével nyugtatva a telefonomat nyomkodtam szabadtéri futás helyett.

Új hét, új kezdet elv alapján; hétfőn guggolni fogok a töltésen, majd csinálok pár kitörést. Addig is 20 perces rubintrékázom, hogy lelkiismeret-furdalás helyett izomlázat érezzek végre.

Olyan nehéz elszánnia magát az embernek ... de muszáj, mert tettem egy ígéretet: harmincnegyedik - te jó ég, de hosszú leírni - szülinapomon egy sorozatot készíthet rólam a férjem.

Ahogy most érzem magam/kinézek nincs elegendő retus, szóval hétfőtől mozgok ... és nem kifogást keresek. 

... hangzik a kérdés K.-tól.

Többnyire azt válaszolom rá, hogy a seggvakarástól és nem ecsetelem a napi teendőimet. Minek?

Hiszen feltette a kérdést.

Tegnap 4:45-kor keltem. Reggelit készítettem Dének, magamnak. Összevakartam magamat, a gyereket, megreggeliztünk. Dé a kakaóját szendviccsel én a fekete teámat a cigimmel. A város két legtávolabbi pontján lakunk és dolgozunk. Fél 7-re Dé oviban, én munkában.

Fél 3-ig egyszer álltam fel az irodai székemből, amikor elugrottam a gyerek szülinapi bulijának költségeinek rendezése okán, majd Vidanetes szerőzést módosítottam, Dének ruhát vásároltam. 14:30-kor elrohantam az óvodába, felnyaláboltam a gyereket a 4213587218522187961 darab létszükségletű kiegészítőjével együtt, majd indultunk haza.

Otthon kutya várt, helyesebben: nem engem várt, hanem valakit, aki végre leviszi. Dé uzsonnázott, majd elvittem lovagolni, ott 1 órát dekkoltam. Később elmentünk bevásárolni, főztem, hogy a "te miben fáradsz el" kérdést feltevő másnap jól lakhasson munkahelyén a főtt ételből.

Tornáztam 20 percet. Vacsoráztattam gyereket-állatot. Emmet újra levittem, barátot vendégül láttam, fürdővizet készítettem, nyomtatványt töltöttem ki. Miközben bedobtam egy mosást, edzős holmit pakoltam össze, gyümölcsnapra készültem oviba, ágyat vetettem, mosogattam, majd kiteregettem, elpakoltam a hűtőbe bedobozolva, csokikával megspékelve a holnapi ebédjét Kának. Összerámoltam a lakást.

Fürdés után ért haza apa. Letette Dét aludni és hulla fáradtan a kanapéra-rogyás közepén megkérdezte mit főztem vacsorára?!

"Ma nem fáradtam el, mert nem csináltam semmit! Vacsorát sem! Mondhatod mi legyen az esti program!"

Rögtön megértette, hogy amíg ő  dolgozik - igaz a túlórák miatt későn ér haza -, addig én a hátamon viszek mindent egyben. Tudom, hogy más gyerekes feleségek is ugyanezt csinálják ... én csináltam ezt sokkal szarabb helyzetben 3,5 évig ... de engem ez nem vigasztal. Az tetszene, ha Kával cserélhetnék ... csak egy hétre. 

Mindennapjaink, gondolataink, tevékenységeink Dé születésnapja körül forognak. Nagyon fontos mérföldkőhöz fog érkezni - szerinte -: 6 éves lesz. Ikszelünk a naptárban, számoljuk az ujjainkon, mennyit kell aludni a jeles eseményig ... az eseményig, melynek reggelén másként fog sütni a nap, más színben pompáznak a fák őszi levelei, csillámpóniba burkolózik valószínűleg az égbolt és csillámporos szivárványcsillagok potyognak az égből majd.

Dé szerint nagylány lesz. A "hatévesség" jelzi számára, hogy iskolába mehet - mit nekünk iskolaérettség, foghullás, fogtündér -; hogy kevesebbszer fogok rászólni, mert ő már olyan nagylány lesz, minden szabályt tudni fog ... alkalmazásról nem esett szó. Szerinte hat évesen felhatalmazást fog kapni döntéshelyzetekben, vagyis Dé azt gondolja, dönthet például a reggeli outfitjéről. Pedig nem.

Hétvégén vidéken voltunk, nagyszülői wellnesst élveztünk 2 napig. Hazafelé egy közeli faluban félreálltunk megnézni a nemrég eladott nyaralónkat helyét. Visszafelé rossz utcába kanyarodtam le - khm... 10 éve járok arra - Dé pátoszos hangon felvisított, miután poénból közöltem vele, hogy bazd meg eltévedtünk most mi lesz rossz utcába jöttem be:

"Anya, kérlek hallgass az anyai ösztöneidre! Vezesd haza az autót, különben hogy megyek a saját szülinapi bulimra?"

2011-ben indítottam egy kismama-, majd babablogot. Egy pillantás alatt a babából 6 éves kislány lett, D. blogját bezártam. Folyamatos változásban vagyunk, "megnőtt" a gyerek, a blog kimerítette magát. 

Szeretnék írni, de miről?

Magamról, rólunk, a meglátásaimról, az én szemszögemből. 

Egy kedves barátom mindig azt mondja, hogy szeretné, ha annyi dolog történne vele, mint velem, hogy sosem unatkozna, mindig pörögne.

Meglátjuk ...