Nagyon sok ember vesz körül. Rengeteg a jó ember a szó szoros értelmében. Mondhatni, vannak közöttük angyalok. Azért hívom őket így, mert nem tudok más szinonimát, megfogalmazást használni arra, amit ők csinálnak, ahogy élnek, amit tudnak és ahogy a tudásuk használják. Nem természetgyógyászok, mert annál többek. Nem csak metamorfózissal foglalkoznak ... annál is több. Le kell szögezni nem varázslók, nem csalók. Ők olyanok, akikben én hiszek.

Szóval angyalok.

Szombaton voltunk egy igazi "Zsuzsiangyalnál". Egy olyan helyen, ahova bemész és megáll az idő. Ahol ellazulsz, ahol szeretet, mosoly vesz körül, ahol leülsz és nem akarsz hazajönni mert annyira nagyon jó ott neked. Beszélgettünk. Legfőképp ő beszélt. A hajhullás okán kerestem fel - mivel az orvostudomány csődöt mondott -, egy másik nagyon szuper ember ajánlásával.

Kettős érzésekkel mentem oda: mint mindennel ezzel kapcsolatban is fenntartásom volt. Nem magával azzal, amit csinál, mert azt tudom, hogy működik, hanem az emberrel kapcsolatban. Ez baj. Mert én megyek oda segítséget kérni, nekem van szükségem rá, mégis zárt szívvel megyek oda és majdhogynem neki kell meggyőznie engem, hogy bízhatok benne. Az élet nevű játszótér keményített meg ennyire.

Visszamentem gyerekbe. Egy kortalan valaki voltam és átéltem, hogy mennyire egyszerű, nyitott, tisztaszívű gyerek lehettem volna, aki játszva keresi a megoldásokat a kis fejében arra, hogy álljon fel, hogy tegye meg az első lépéseket. Tanultam, nem volt gondom. Majd láttam Dét, akit mi nevelünk görcsössé, telepakoljuk megfelelési kényszerekkel, beleültetjük, hogy nem szabad nyitottnak lenni, mert baj érhet - pl az idegenekkel - és még lehetne sorolni azt a sok-sok negatív dolgot, amit nap, mint nap letolunk a torkán.

Ez volt az egyetlen pont, amivel nem értettem egyet az angyalommal. Szerintem az felelőtlenség, hogy nem készíted fel a gyerekedet "világra", mint ahogy az is az, hogy nem tudatod vele, nem bízhat meg mindenkiben, mert vannak emberek, akik árthatnak neki, bánthatják. Ezzel szemben meg súlykolom, hogy legyen elfogadó. Ördögi kör ez.

Szóval nagyon sok élethelyzetet megtapasztaltam. Sokszor mondtam, ki: nem tudom hogy kell megcsinálni, nincs rá sablonom. Nem is értem hogy mondhatok ki ilyet, amikor számomra nincs megoldhatatlan helyzet. Nem tudom megélni a jelent, állandóan a jövőn gondolkozom, ez bestresszel. Nem tudom mi hogyan fog egymás után következni és én ebben élek közel 10 éve, hiszen Ká ügye 2007-ben kezdődött.

Alap-mondatom lett, hogy megcsinálom és nem meg fogom csinálni.  

Megtanultam egy oldó technikát. Amivel törlöm a negatív gondolatok, amivel megsimogatom, megszeretgetem magam, mert alapvető problémaként jött elő, hogy nem vagyok magammal megelégedve és nem szeretem magam úgy, ahogy kellene. Állandóan van egy léc, amit meg kell ugranom magammal szemben. Minek? Ez visz előrébb? Nem minden esetben!

Kell a kihívás, az új utáni vágy, a tanulás de nem úgy, ahogy én csinálom: kényszerből. Kell, mert én akarom, mert én szeretném és nem kell külső hatásra megnyomorodnom benne. Most már saját magammal kell foglalkoznom, ami nagyon nehéz, de nagyon jól érzem magam benne. El kell engednem, hogy Dével csak én csinálok mindent jól, csak én tudok kakaót csinálni, esti mesét olvasni, rendezgetni. Nem! Van egy apja, aki ezeket meg tudja oldani. A családomat kimaxolva annyira - minden egyes dologban - kiszolgálom, ez már nem tölt el mindig örömmel. Tudniuk kell nélkülem is boldogulni.

Eltelnek a hétévégék úgy, hogy semmi mást nem mondhatok el magamról, mint hogy felkeltem reggel, egész nap körbeugráltam mindenkit majd lefeküdtem este. Meg kell tanulnom újra lazának lenni, játszani, játékosan hozzáállni a dolgokhoz, meg kell tanulnom újra játszani, elengedni a gyeplőt és elfogadni: úgy van minden jól, ahogy van. Nyilván, ha valami nem tetszik, változtatni kell rajta, de nem mindent felülírni akarni. A reggeli gyomorgörcsöket elfelejteni és nem kétségbeesni, ha a napi 198 feladatból csak 197-et tudok teljesíteni.

A lényeg: a hajhullás okainak feltárására mentem el. Megkaptam a magyarázatot rá. Ezt írtam le fentebb. Egyébként már sokkal korábban kaptam figyelmeztetést erre, de nem foglalkoztam vele. Az, hogy megkopaszodtam teljesen a leghangosabb kiáltás volt az eddigiekkel szemben, amire felfigyeltem. Szerencse, hogy nagyobb tragédia nem történt.