Úgy nézek ki, mint Hókuszpók. Ugyanannyi, ugyanolyan színű és ugyanott van hajam. Eredményeim tökéletesek a vashiányt leszámítva, ami a kontroll vérvétel alkalmával egy fikarcnyit sem javult az elmúlt egy hónapban. Természetesen szedem tovább a bogyókat és 3 hónap múlva újra megböknek. Az autoimmun eredményt várom még, hetek kérdése és meglesz. Addig is igyekszem emészteni a tényt, hogy stresszes vagyok. Illetve a szervezetem az elmúlt 10 éves hercehurcát így "hálálja meg" és szívből kellene örülnöm, hogy nincs nagyobb bajom.

Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Hiszek abban, ha gond van, az ember kap maga mellé segítőket is; méghozzá olyan formában, amiben abszolút nem várja. Megvan az a kép, amikor ülsz valahol - jelen esetben orvosi rendelőben, hol máshol - és azon tréningezed az Univerzumot, hogy a melletted ülő kurvára unszimpatikus, első ránézésre baromira affektáló, kikent-kifent picsa hozzád ne szóljon??!!

Természetesen hozzád szól és kiderül, hogy nem csak első ránézésre affektáló, hanem másodikra is, de ennek ellenére nem paraszt és nem unszimpatikus. Beszél ... beszél ... már 24 perce beszél. Rájövök, hogy neki van szüksége arra, hogy beszéljen: a nővéréről, aki rákos. A keresztlányáról, akinek 3-szor hullott ki a haja. Mindhárom alkalommal iskolaváltás előtt állt (általános, gimi és fősuli). A lány pszichológus. A hadseregnél dolgozik nem tudom melyik országban. Megtalálta a párját és azóta szép hajkoronája van.

Azt gondolta a nő, én is rákos vagyok. Nem mert rákérdezni. Nekem kellett kimondanom, amit ő nem mert. Fura, hogy a saját dolgairól mennyire nyíltan beszélt, de rákérdezni nem mert. A lényeg, hogy segített. Nagyon sokat. Ez az első ránézésre unszimpatikus, affektáló nő, akiket én messziről elkerülök. Ne ítélj ... 

Rengeteg olyan ember kerül a közelembe most, mint én. Eddig fel sem tűnt, hogy léteznek ilyen emberek.

Van a másik csoport, aki a fejemen lévő kendőből poént csinál, és majomkodva - esetleg mutogatva is, mintegy színjátszást színlelve - azt mondja, hogy mi ez az új hóbort, normális vagyok? Ilyenkor rájövök, hogy ők ugyanúgy ítélkeznek mindenfajta háttértudás nélkül, mint ahogy én teszem nagyon sokszor. Aztán persze elnézés, pironkodás, nem tudja stb ... stb ... és persze nem haragszom, hiszen sosem bántana meg.

Ahogy betegséggel zárult '17, ugyanúgy folytatódott '18. Fostunk, hánytunk, egymásnak könyörögtünk, hogy igyekezzünk a slozin, mert mi jönnénk. Katasztrófa. A héten dolgoztam először az idei évben.

Annyi mindenről szeretnék írni és fogok is, csak rohannom kell Déért az oviba, megyünk iskolaelőkészítőre.