A szomszédaink biztosan azt gondolják rólunk, hogy a pszichiátriáról szabadultunk.

Állandó hangzavar jellemez minket. A gyerek üvölt, majd Ká kiabál, hogy Dé ne hangoskodjon, aztán én visítok, hogy Ká és Dé kussoljon és ha még ez sem lenne elég ott van a két M. Természetesen mindkettő kutya, akik egymással hangosan ugatnak. Az idősebb M. szívből utálja a 11 hetes M.et, aki viszont nagyon-nagyon szeretné, ha szeretnék. Így egymás pofájától 3 milliméterre marakodnak. Totális káosz. Nem értem hogy jutottunk el idáig: normális családból lett egy pszichopata jellegű 5 fős valami, ahol valaki mindig hangos. K. azt mondja ilyen egy tipikus olasz család. Én meg azt mondom, hogy ez a normálistól teljes mértékben eltér. Ez az őrület reggel 5 órától indul. Nyugalom addig van, amíg Dé az oviban, Ká a munkahelyén, én az enyémen, a két kutya a ház egymástól legtávolabb eső pontjában dupla ajtóval elszeparálva létezik.

A beköltözés alapvetően gyorsan ment: 5,5 óra alatt egyik helyről ki, másikba be. Mindent odaraktak a költöztető cég emberi, ahova kértük. Tisztán, gyorsan dolgoztak. Ezt megelőzte egy  emeltebb hangvételű motivációs beszéd ami arról szólt, hogy miért fogunk mi május 18-án beköltözni és ők miért ki. Megoldottam mindenki helyett mindent azért, hogy szépen mindenki el tudja foglalni az őket megillető ingatlanokat.

2 nap alatt rendbevágtuk a házat belül. Elengedtük olyan dolgokat, hogy miért csak addig van leparkettázva 2 szoba, amíg látszódik … a bútorok alatt nem volt parketta, illetve csak addig volt járólapozva amíg aláláttunk a lépcsőnek, tovább nem. Azt is elengedtük, hogy pénteki költözést követően hétfőn bokáig álltunk a szarban, mert egy férfi ing volt szennyvíz átemelőben - nem a miénk, az eladóink szerint nem is az övék, hanem biztos a szomszéd bosszúból beledobta a zárt udvaron keresztül -. Elengedtünk olyat is, hogy a konyhába miért nincs meleg víz, hogy az ablakok mégis nyithatók, hogy a gardróbszobában állandóan egérszarszag van, hogy nem pakoltak ki és még ma is pakolnak ................. és még sorolhatnék ezer-millió dolgot, de nem teszem, mert elengedtük, mert mi vásároltunk meg az ingatlant minden hibájával együtt.

Ha azt mondom kurva sok melónk van, nagyon light-osan fejeztem ki magam. Iszonyatosan nyeli a pénzt a ház - nem nyelné, ha vásárláskor a bútorokat elhúzkodtuk volna és megnéztük volna, hogy parketta van-e vajon alatta -. Sokszor érezzük azt, hogy nekiállunk megcsinálni valamit. De mielőtt nekiállunk ténylegesen, kijavítjuk a hibát, majd ezt követően tudjuk megcsinálni amit mi szeretnénk. Rengeteget melózunk rajta. A belső munkákon kívül kerítést cseréltünk, udvart rendeztünk, árkot ástunk, emésztőt temettünk be, szennyvizet vezettünk el, gazoltunk, gyomírtóztunk, füvet nyírtunk, villanyt szereltünk. Jobban mondva azt Ká szerelte. Kiderült az alapvetően műszaki (és bármilyen más irányultságú) analfabéta férjemről, hogy tud ő, ha akar és ha a sajátjáról van szó.

Nekem a sok festéstől - kapu, kerítés, kiskapu, garázs, garázsapu, terasz - nincs egy tiszta pillanatom sem fél 4-től este 9-ig. Viszont nagyon szép. Ezt reggel 6-kor is így gondolom, amikor már nem vagyok totál beállva a nitrohigító, festék és lakkbenzin háromságtól.

Az első, falun eltöltött hét után Dé közölte, hogy "faluhelyen ezek az emberek nagyon falusiak" - azóta ő is az lett - egyedül bicajozik az utcán, sétáltatja a kutyát a ház körül és nyugodt szívvel kiengedhetem az udvarra játszani. Ahol kellett 2 hét mire feltalálta magát, mert annyira bevárosiasodott, hogy nem tudta mit kell csinálni az udvaron. Bezzeg a lakásunk 3 négyzetméteres szobának nevezett lyukban napokat eljátszott egyedül. Itt meg közölte velünk, hogy oké, hogy a mamáéknál szeret kint lenni, de itthon nem tudja mit kell csinálni.

Most, hogy többször hazaértünk Dével 4 óra után és nem este 9-kor; volt lehetőségem látni az ingatlan kívülről is világosban ... tényleg sokat haladtunk.

Május 18.-a óta 2-szer sikerült főznöm, miután szembesültünk azzal, hogy nem városban vagyunk, ahova a pizza 1 órán belül megérkezik … ide nem is jár a pizzásunk és más sem.  

Vasárnap a tavon úsztunk, napoztunk. Megbeszéltük, hogy kikapcsolódunk, pihenünk, nem gondolkozunk semmi házzal kapcsolatos teendőn. A tavon eltöltött 3 óra alatt leszerveztük, hogy ma jönnek elbontják a kis házat - ami összedőlt menet közben -, kifestik a szobát és lesz kutyaól a kisebbik M.-nek. Nem tudom mi lett volna, ha valóban dolgozunk azon, hogy mára és holnapra hogyan szervezzük le a családtagjainkat és a segítségeinket.

Szeretünk itt lenni mindennek ellenére. Belaktuk a házat. Rengeteg dolgunk van még, igyekszünk egy számunkra élhető, szép otthont varázsolni magunknak.

Normálisék úgy alakítják az életüket - terveznek, szerveznek, majd kiviteleznek - hogy azok logikai sorrendet alkotva, nyugodtan, lépésről-lépésre a lehető legkevesebb megterhelést okozza.

Nemnormálisék - mi - egyszerre, beleszakadva totál logikátlanul, teljes gőzzel belepusztulva csináljuk a dolgainkat.

Az elmúlt hetek - az elmúlt fél év - nagyon megterhelő volt. A lakáseladás, lakásvásárlás mellett Ká a fogsorát csináltatta, aminek a végére pont került tegnap. Ez azért volt nehéz, mert nem helyben, hanem innen 30 km-re készült az ezer dolláros mosoly. Oda mindig időpontra érkezni, sokszor hetente többször, akkor is amikor csak 2 percet töltött K. a rendelőben  ... szóval káosz. Közben kiderült- - a "feleség erőszakosságának köszönhetően, akit már mindenki totál hülyének nézett" kiderült Káról, hogy nagyon súlyos alvási apnoe-ja van. A mandulái duplára duzzadtak és a nyelvcsap része is sokkal nagyobb, mint egy átlag embernek -ezt a full-orr-gégész a kórházban nem tudta megállapítani, csak amikor magánban mentünk és fizettünk érte -. Rettenetesen horkol, van, hogy 65 másodpercig nem kap levegőt, aztán hirtelen vesz egy nagyot és majdnem megfullad. !!186!!-os pulzussal alszik - nekem 5 km-es futás után 105 - és az oxigénfelvétele a 100%-hoz viszonyítva 45. Mindezt egy gép segítségével állapították meg, ami alvás közben mérte Kát. Azzal együtt állapított meg nagyon súlyos fokot, hogy Ká azon az éjjel alig-alig hortyogott, mivel délután fogorvosnál volt, fájlalta a fogait/helyeit és 1 órát tudott pihenni, nem aludni. Kapott egy gépet, maszkot hozzá, ami folyamatosan pótolja a levegőt, így sokkal nyugodtabban alszik, NEM HORKOL! Ami világmegváltás nekünk és végre kap levegőt. Mindenki hisztisnek gondolt, majd hogy eltúlzom a horkolás dolgot ... az orvos mondta, hogy azt nem érti, Ká hogy nem kapott még infarktust. 

Mindezt a munkával, gyerekkel, gyerek edzéssel összeegyeztetni, megérkezni stb ... sokszor 9 előtt nem került Dé ágyba. Ezen felül heti 2 úszás, ovi, iskolalátogatások, majd a lehető legjobb kiválasztása, kapcsolatok felvétele, segítségkérés, majd felvételi és bekerülés. Igyekeztünk hétvégente legalább az egyik napra közös programot összehozni, valami élmény legyen, ne zavarodjon bele a gyerek a változásokba, de nagyon nehezen ment. Dé fáradt minden lehetséges módon. Szombaton, mikor belépett a lakásba majd meglátta az összedobozolt otthonunkat, elsírta magát és apjától kérdezgette kétségbeesetten, "mit csináltatok az én otthonommal?" Az oviban sem érzi jól magát most, a fiúk baszogatják. Ki más szekálnának, hiszen csak ő áll velük szóba. Nehezen viseli. Lázad, csapkod, elsírja magát, ha valamit nem kap meg. Miközben olyan okosan-logikus érvel dolgok mellett, leszívesebben megölelném egy-egy vita alkalmával és elmondanám neki mennyire büszke vagyok rá ... de ezekben a helyzetekben nem tehetem, mert következetesnek kell lennem. 

Aztán itt van M. a kutya. Aki a lehető legméltóságteljesebben tűrte a napi 17 óra kaki-pisi nélküli létet, mert nem tudtunk korábban hazaérkezni.

És a végére, legutolsó sorban itt vagyok én. Hagyjuk is. Heti 3-szor járok futni annak érdekében, hogy a családomat el tudjam viselni és ők is engem. Amikor már arra sem emlékszem, hogy mikor jön haza a barátnőm Bécsből és nincs időm elmenni inni vele egy bambit, amikor régebben órákat, napokat pofáztunk végig ... na az már mindennek az alja.

Hogy ne legyen elég programunk (költözés, dokik, Dé és M iránt érzett állandó lelkiismeret-furdalás, kisebb betegségek, az állandó megoldandó feladatok, nagyobb ház, kert, udvar, még jön egy kutya is).

Holnaptól költözünk.

Ezek a nemnormálisék.

Nagyon régen jártam erre. Gondolatban sokszor írtam, csak a tettlegesség maradt el. Rengeteg dolgunk van, amit megfejel még több eljesen felesleges, mégis minket is érintő infó. Pánikkeltés, kétségbeesés, minket/engem értesítés, majd a megoldásról nem szólás ... miközben én megoldom és hívom, hogy oké, minden rendben, majd közlik, hogy már megoldódott ... Hagyjuk is. Csak pörgetem magam rajta, alig várom, hogy csütörtök legyen, kulcsok a kezünkben és viszont látásra. Elegem van nagyon sok fronton. Nem elég a mi feladatunk, plusz a gyerek beiskolázás, plusz az eü.s dolgok még ezek is.

Pakolunk, dobozolunk mindent, úgy élünk mint a putriban. Csak cipőben lehet közlekedni a lakásban, mindenki így van biztonságban. Elkóborolt rajzszögek mindenhol. Semmi sincs meg ... jobban mondva minden megvan csak fogalmam sincs hol és melyik dobozban. Nagyon nehezen viseli a rend és tisztaságmániás lelem ezt a helyzetet.

Időpont leegyeztetve a költöztetőkkel, nagyon jutányos áron sikerült megbeszélni velük mindent. 9.000,- Ft/óra 3 ember, nekünk semmihez sem kell nyúlni és max 3 óra alatt ledobnak mindent, majd a házban oda ahova kérem. Mondtam a költöztetőknek, nekünk nincs cuccunk, gyorsan végeznek, ember is alig kell. Ezzel szemben kipakoltam a kétszer két lépés konyhámból 9 egy méter szer egyhúszas dobozt. Ne kérdezzétek ... valószínűleg varázsló vagyok. Ugyanezt elmondhatom Dé 3x2-es szobájáról és a maga 11 dobozáról. 53 doboznyi, 17 sitteszsáknyi, 10 egyéb kisebb doboznyi plusz a bútorok illetve az egyéb, még használatban lévő dolgaink, amit nem tudtam elcsomagolni ... kb ennyit halmoztunk fel a 45 négyzetméteres lakásban az elmúlt 11 év alatt.

A mi vevőnkkel, mindent megbeszéltünk, átírattunk, elrendeztünk. Az albérletet kifizettük, ott hagyjuk a függönyt, a lámpákat, a fürdőszoba szekrényt mindezt 20.000,- Ft ban tudtunk megegyezni. Ká leszedte a fejem miatta ... igaza volt, de nem akartam már tovább egyezkedni.

Függönyöket megcsináltattam az egyedi ablakméretek miatt. Sokkal többe került, mint amennyit szántam volna rá. A redőnyössel is megbeszéltünk mindent, már csak méreteket kell küldeni az ajánlat adáshoz. Sok munka van még. Csak lennénk már egy héttel öregebbek

M., a 10 éves, rettentően elkényeztetett, antiszociális yorki kutyánk lelkibeteg. Tele a lakás dobozokkal, zsákokkal, semmi sincs a helyén. Nem érti mi a helyzet, csak azt látja, hogy pakolunk és ő sosem jön velünk, mindig otthon hagyjuk - költözésnél természetesen jön ... sőt ... ő lesz az első lakó -. Be van szarva rendesen. Minden nap az ajtóban vár és hatalmas puszikkal, tágra nyílt szemekkel, ugatásokkal örvend a hazaérkezésünknek (az a kutya szökell derékmagasságig, aki eddig a fejét sem emelte meg, amikor nyitódott az ajtó, mert őnagyságának derogált már önmagában a megébredés folyamata is; illetve ha meg is emelte a fejét rögtön vállrándítással és nagyképű nézéssel konstatálta, hogy megérkeztek az alattvalói és aludt tovább). Seggbekutya lett. Bárhova megyünk azokon a 40 centi széles sávokon - amiken lehet most közlekedni a lakásban - jön mögöttünk, mellettünk, mindig a lábunknál fekszik, egy percre sem marad egyedül - vagy hagy egyedül minket. Szóval erre a lelkibetegségre mi  ráteszünk még egy lapáttal, ne legyen egyszerű dolgunk. Ha lúd, legyen kövér ...

A legfontosabb a legvégére: bővül a családunk. Mylo. 8 hetes. Az értelem legkisebb szikrája is hiányzik a pofijából, mi már most imádjuk. Dé nagyon várja Kával és velem együtt. M viszont retteg tőle és valószínűleg bele fog pusztulni - reméljük csak pejoratív értelemben -. Mylo egy annyira fekete, hogy már majdnem kék; gyönyörű, csodaszép labrador kiskölyök. Szerelem első látásra. Lesz bébiszittere anyám személyében egy hétig. Várjuk nagyon.

Felgyorsultak az események: melynek egy részéről tudok írni, a másik részéről egyelőre nem merek. Elmesélem akkor, amikor már csak nekünk lesz kulcsunk az ingatlanhoz és beköltöztünk.

Pénteken megyünk az FHB Bankba szerződést aláírni, majd 10 órára közjegyzőhöz. Kedden kifizettük az önrészt. A hitel folyósításához szükséges feltételeket teljesítettük - amiben öregedtem 10 évet és agyfaszt kaptam, de ugye erről nem lehet írni még -, így valószínűleg jövő héten kirendezzük a ház teljes vételárát. Ezt követi birtokbavétel, a közüzemi számlák átíratása, majd a költözés. A teljes vételár kifizetése után 20 nap a kiköltözési határidő az eladó részéről. Erre sem írhatok semmit, de fogok. Költözés után valószínűleg majd állunk a ház közepén, mint lófasz a hideg vízben és rácsodálkozunk arra az 5 szem bútorra, amit tudunk vinni a 46 nm-es lakásunkból és elkap minket a sírhatnék, mikor rádöbbenünk, hogy talán a nappalit tudjuk berendezni és slussz. Előre nem akarunk bútort vásárolni, mivel nem tudjuk mit kell. A kertet már legalább ötször átrendeztem, átültettem, kiköveztem és visszaborítottam.

Tegnap kint voltam a háznál, megnéztem a kertet. Sokkal több munka lesz vele, mint ahogy azt először gondoltuk. Úgy kezdődik, hogy életveszélyes dolgok lebontása és úgy folytatódik, hogy kerítés csere és még ezer-millió dolgot tudnék mondani. Mi ezt nem egészen gondoltuk át. Akárhányszor kimegyek egyre rondábbnak látom az egész ingatlant kívülről. Belül pikk-pakk, azzal semmi probléma nincs a légkört leszámítva. A lakást is ki kell tisztítatni, mert nagyon rossz az aurája.

Be kell laknunk úgy, hogy nekünk jó legyen. Tegnap este Kával beszélgettünk a tervekről, a megvalósítási lehetőségekről. Hosszú-hosszú listát írtunk össze fejben. A kivitelezést igyekszünk apránként, de alaposan megcsinálni, csak az idővel van némi problémánk. Konkrétan az, hogy jelenleg reggel fél 7-kor elindulunk otthonról és a héten még nem értünk haza este fél 8 - fél 9 előtt. Eszméletlen, hogy mennyire menetelünk, ebből vissza kell vennünk - pedig már annyira jól ment, majd berobbant a nyár tavasz.

Azért az pofánvágós, amikor 10 év házasságban eltöltött idő után rádöbbensz, hogy a férjed vicces, humoros, képes úgy meglepetést szervezni, hogy minimálisan sem szólja el magát.

Velem ellentétben: eleve leszólom magam, vagy már nem bírom és jóval a meglepi előtt oda kell adnom az ajándékot.

Az autóm úgy döntött múlt héten szerdán, miután trélerrel elhúzták-vonták a szervízbe, hogy megjavul azonnal. Nem tudják mi volt a probléma. Azóta is berángat néha és frászban vezetem, nincs most jó érzésem Bubu társaságában lenni, de autó kell és pont. Szóval a szerviz után a férjem kézen fogott engem és Dét. A gyereket letettük az uszodában, edzése volt, engem pedig elvitt "a meglepire". A töltés szélén lévő sportboltba vettük az irányt, amin először nagyon meglepődtem, aztán nagyon megörültem és végül kaptam egy bemért, kimért ezerszer próbált hiper-szuper kényelmes futócipőt. Álom benne loholni, mintha felhőn lépkednék - bár még sosem próbáltam -. Nem fáj a térdem, a bokám, csak tüdővel bírjam és kiszaladok a világból ezzel a cipővel. A nyuszi fitness órát hozott, úgyhogy teljes a felszerelés. Sokkal jobban örültem ennek, mint bármi másnak. Tőlem Ká egy koncert jegyet kapott az Arénában, István a királyt fogjuk meghallgatni/nézni. Természetesen húsvétkor odaadtam neki, nem bírtam ki.

Bakonyban voltunk ismét 3 napot. Megérkezésünk után azonnal tátratea-pezsgő kombináció játszott. Beszélgettünk a házigazdákkal, sétáltunk, majd az idő hátralévő részét, az üvegek, a poharak és egymás társaságában töltöttük. Csütörtök déltől, másnap délig nevettünk, beszélgettünk, egymásba feledkeztünk, táncoltunk. Hajnalban visítva röhögtünk az udvar közepén, majd a hintában, akkora poénokat lőtt Ká. Teljesen megdöbbentem azon, hogy hol volt eddig ez a humoros, jópofa pasi az életemből és mi az oka annak, hogy ezt az oldalát nem ismertem eddig.

Persze megfejtettem: a kapcsolatunk teljes idejét átszőtte szent Iustitia kardja. Természetesen igyekeztünk jól érezni magunkat, igyekeztünk a lehető legtöbbet kihozni a kapcsolatunkból, hogy legyenek emlékeink egymásról akkor, ha Kának be kell vonulnia és nekem, hogy várni tudjak rá kint. Nagyon sokszor belebuktunk. Nem tudtunk felhőtlenül örülni, jól érezni magunkat. Nem tudtunk előre tervezni. Ítélkezési szünettől bírósági szakaszig éltünk. Nem tudtuk mikor lesz tárgyalás, behívó. Nem tudtunk megtervezni egy nyaralást, fogalmunk sem volt, hogy el tudunk-e menni közösen 2-3 hónap múlva. A feltételes még most is lebeg felette/ünk. De ebben az életszakaszban már lehet nevetni és örülni egymásnak és ami történik velünk.

Pénteken kissé illuminált állapotban ért minket a hír: megkaptuk a hitelt! 

A házban nincs térerő, internet, tv. Az egyik asztal szélén lehet találni minimális térerőt, ami kizárólag arra szolgál, ha hívnak, kicseng a telefon, látom ki keres, de felemelni már nem tudom az asztalról a készüléket, mert megszűnik a kontakt. Rohanhatok át a parasztudvaron, a kutyán, a macskán, a hintán, másik parasztházon, a fakerítésen a kerten túl a juhokon és a teheneken, majd a szántóföldi nagy kanyarban, a régi lovaskocsi tetején van annyi nafta, hogy ott lehet telefonálni.

Na most elképzelhetitek a kirohanásom alig semmiben, elég széles mosollyal a piától, szétfolyt sminkben, benti pamutpapucsban, telefont az égnek tartva, kiabálva .... amint megláttam a hitelügyintéző nevét és számát ... rohantam ki. Egy ugrással megvolt a kerítés. Ká visítva rohan utánam, kezében a cipőmmel, a kabátommal. Igyekszem mielőbb visszahívni a telefonálót. Felugrok a lovaskocsira és már tudok tárcsázni, közlik, megvan a hitel. Elmondani nem lehet mennyire megörültem, kiabáltam Kának, hogy megvan a hitel, aki még a kerítés kinyitásával bajlódott, természetesen ő sem volt józan. Majdnem sírtunk a boldogságtól! Aztán felhívtam a mi vevőnket, a mi eladónkat, az anyósomat???????????? beszéltem mindenkivel. Fogalmam sincs mit, aztán 3 napra rá visszahívtam a híváslistában megtalálható neveket ... sűrű elnézést kérve ... erre szembesített mindenki, hogy nem értik a helyzetet, mert teljesen normálisan elbeszélgettem mindenkivel és senkiben fel sem merült, hogy gond van :D :D

Szóval ez a története a hitelbírálatunknak. Ezt valószínűleg életünk végéig meg fogjuk emlegetni. Valószínűleg ezt a gyerekünknek nem fogjuk elmesélni anya és apa legszebb történetei közé sorolva. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem vagyunk begyöpösödve ...

Dorka reggel negyed 7-kor annyira csodálatosan mosolygott rám, hogy nem tudom/nem akarom kitörölni az emlékeimből. Egész nap előttem van a pofija.

Ma délelőtt - nagyon-nagyon hosszú idő óta először - összekócolta a szél a hajam. Elmondhatatlanul örültem!

Még azt a tényt is feledtette, hogy a tegnapi napom tréleres-autóvontatós hercehurcán csak a tortán a krémen a habon a cseresznye volt. Még azt sem tudom, hogy 3 óra múlva hogy jutok haza, hogy viszem Dorkát edzésre, hogy tudok kivitelezni egy olyan dolgot, amiről még nem is tudok - Ká meglepit szervez a 10. házassági évfordulónkra és el kellene vinnem magunkat -. Be kell lássam autó nélkül meg vagyok lőve.

Csak lesz valahogy ... holnap reggel indulunk megint 3 napra. Elbújunk a világ elől ismét :D

A héten kiscsaládunk népes tagjai izgatottan várnak:

Dé az iskolai felvételi papírját

Én és Ká a hitelügyintéző telefonját, hogy megmondja kaptunk-e, ha igen mennyit? Mármint hitelt.

M, a kutya mondjuk sokkal régebben vár arra, hogy végre eljusson kozmetikushoz. Ami természetesen az én saram ... egyszerűen nincs időm elvinni. Igyekszem pótolni a hiányosságaimat, ezért most felhívtam a Anitát és 3-án megkopasztja Emmet.

A hétre szánt szándékkal semmit sem terveztem. Természetesen ilyenkor órák alatt felsorakoznak az elintéznivalók és képes vagyok teleírni a naptáram teendőkkel már hétfőn reggel. Így is sok dolgom van - mint mindig - de nagyon igyekszem nem ráfeszülve megoldani.

A héten 4-, jövő héten 3 napot fogok dolgozni. Április 4-én lesz 10 éve, hogy Ká felesége lettem. Elbújunk a Bakonyba ismét 3 napra. Ugyanoda, ahonnan hazaérkezve kezdődött a hajhullásom. Szembe kell vele néznem. Tudom, hogy nem azért hullott ki, mert ott voltunk, mégis van egy kis zizi az emlékek miatt. Most szeretném, ha legalább az egyik nap kirándulnánk, a további napokon egymással foglalkoznánk.

Ma szeretnék futni, a múlt hét teljesen kimaradt.

Jön a gázszerelő is és talán 2 hét után lesz normális kazánunk.

Most pedig megyek Déért az oviba.

Dé beteg volt. Én beteg vagyok. Ká beteg lesz. Ezt a hónapot sem úsztuk meg egészségesen, pedig a február már kecsegtetett némi fénnyel az alagút végén.

Dének tüdőgyulladása volt. 1,5 hét masszív 39-40 fokos láz, emellé egy oroszlánüvöltéssel kombinált felnőtt jeti köhögése párosult. Dé nagyon jó beteg - ha lehet ilyet mondani - szobanövény kategóriába megy át. Inni kér és csak van. Nem ugrál, nem szüttyög, nem hisztizik, csak fekszik.

Pénteken reggel belázasodott  - nem folyt az orra, nem köhögött -, aznap nem vittem el orvoshoz bízva abban, mint az eddigi betegségeknél pikk-pakk elmúlik. Tudom, szörnyű anya vagyok, hogy azonnal nem rohantam vele dokihoz, a betegebbnél-betegebb gyerekek közé, csak kivártam, hátha elmúlik ez is 3 nap alatt, mint minden más esetben. Hétfőn reggel a gyerekorvosnál kezdtünk. Homeós cuccokat adott, azt kellett szednie, tiszta volt a tüdeje. Szerdán már nagyon köhögött, visszavittem a 4 napos hosszúhétvégére való tekintettel. Akkor már tüdőgyuszija volt.

Ká teljesen kiborult, milyen ez doki ... azonnal orvost váltunk, hogy nem lehet észrevenni -... tiszta idióta volt ... mondtam neki, ha belázasodik legközelebb úgy, hogy mellette semmi tünete nincs ... vagy nincs láza, de taknya-nyála egybefolyik, azonnal orvoshoz kell fordulni, mert biztosan tüdőgyulladása lesz.

Most én vagyok beteg. Természetesen nem mentem el orvoshoz, mert dolgoznom kell.

Úgyhogy Dé holnap szépen leköltözködik anyámékhoz, hogy külön legyünk egy kicsit, mert január óta váltásban fertőzzük egymást.

Március 14-én ESTE elromlott a kazánunk. Ez a tipikusan: vigyázz mit kívánsz! történés (a múltkor nagyon alacsony volt a nyomás, most túl magas). 3,2 Bar a nyomás az 1-1,5 bar helyett rajta minden egyes melegvíznyitáskor, fűtésrendszer beindításkor. Nem attól félek, hogy felrobbanunk, mert ott a biztonsági szelep, ami kiold csak ha pont akkor történik, amikor nem vagyunk otthon, akkor elázunk ... egyik sem jó. Főleg, miután eladtuk már az ingatlanunkat. Természetesen tegnap tudott jönni a szerelő. Hétvégén vagy meleg vizünk volt, vagy fűtésünk és állandó leengedés alatt a rendszer. A kettő nem ment egyszerre.  A mester megállapította mi a baja a kazánnak. Amit ugye már telefonban is elmondtunk neki és mi is tudunk napok óta. Szerencsére nem kért pénzt a kiszállásért, mert ellenkező esetben a fejére húzom a pumpáját. Jön legközelebb, azt ne kérdezzem, mikor, de jön, és vesz rá szelepet meg minden szart, ami kell hozzá.

Elkészült Bubu. Megy, mint az álom ... 118 ezer Ft.

Megtörtént az értékbecslés az ingatlanon, amit meg kívánunk vásárolni. 24 millió lett az értéke, úgyhogy teljesen jó áron vettük. A bank 19,6-ba fogja beszámítani, így is elég lesz a hitelünk felvételéhez. Ma voltam bent a bankba aláírni a befogadói kérelmet és kipengettem a 31.668,- Ft-ot ami az értékbecslés díja és nem jár vissza. 11 milliót igényeltünk, 17.500.000,- Ft kell visszafizetnünk. Elég kemény ... kell LTP is, ha mielőbb a végére akarunk jutni.

Kiderült most menet közben, hogy a családi házunk egy 128 nm-es szövetkezeti lakás. Mindegy, ez marad, ebbe szerettünk bele.

Nem tudtunk nem hogy elmenni .... kimozdulni sem a lakásból a 4 napos ünnep alatt. Cseppet sem bántam, hogy nem madárcsicsergős verőfényes hétvége volt, hanem zimankó. Krisszel lelazulós, kettesben töltött hétvégét terveztünk, természetesen nem jött össze.

Azt hiszem több jó hír nem is kell a hétre.

... és akkor ennyi is a bejegyzés ...

Mivel tanulom a stresszoldást és az elengedést, igyekszem "magamnak megmagyarázni", hogy minden úgy van jól, ahogy van és hiába feszülök rajta attól jobb nem lesz.

Ma reggel 8-kor időpontunk volt Bubuval az autószervízben. Egy héttel korábbi olajcserék - motorolaj, fékolaj - kapcsán a szerelő észrevett pár dolgot, amit javítani (kerékcsapágy, ékszíjcsere, szilentek stb) kell. A legfontosabb bibiket ma orvosolják. Ma reggelre elfolyt Bubu szervóolaja. Mikor máskor folyna el, ha nem ma, amikor szerelőhöz megy amúgy is. A körforgalmakat kiegyenesítettem és csak nagy ívben kanyarodtam ma reggel, mert a kormányt alig lehetett forgatni.

Ezt még meg is tudom magamnak magyarázni: milyen jó, hogy pont most történt ez, pont viszem szervízbe  ... viszont az kevésbé veszi be a gyomrom, hogy fél éve történt a kormánymű csere 175 ezer forintért. Még jó, hogy a garancia egy évre szól. Szerencse a szerencsétlenségben.

Ennek az autónak lelke van, nem véletlenül kapott nevet. Szent meggyőződésem, hogy egy női lélekbe bújt férfi ... vagy meleg:: bármikor szerelőhöz megyünk, vagy nem indul, vagy olyan gond vele, ami egyértelműen jelzi, nem lesz egyszerű az oda vezető út. Sőt, a héten Audit kívántam, erre másnapra leáll/megsértődik.

A másik történés, amit így 4 óra alatt sem sikerült pozitívra fordítani: reggelre elment a nyomás a kazánunkon, így 15 fok van és hidegvízellátás működik csak a lakásunkban. A szerelőt még nem sikerült elérni telefonon.

Ugye a szar napindítók jóra fordulnak?????

Nagyon sok ember vesz körül. Rengeteg a jó ember a szó szoros értelmében. Mondhatni, vannak közöttük angyalok. Azért hívom őket így, mert nem tudok más szinonimát, megfogalmazást használni arra, amit ők csinálnak, ahogy élnek, amit tudnak és ahogy a tudásuk használják. Nem természetgyógyászok, mert annál többek. Nem csak metamorfózissal foglalkoznak ... annál is több. Le kell szögezni nem varázslók, nem csalók. Ők olyanok, akikben én hiszek.

Szóval angyalok.

Szombaton voltunk egy igazi "Zsuzsiangyalnál". Egy olyan helyen, ahova bemész és megáll az idő. Ahol ellazulsz, ahol szeretet, mosoly vesz körül, ahol leülsz és nem akarsz hazajönni mert annyira nagyon jó ott neked. Beszélgettünk. Legfőképp ő beszélt. A hajhullás okán kerestem fel - mivel az orvostudomány csődöt mondott -, egy másik nagyon szuper ember ajánlásával.

Kettős érzésekkel mentem oda: mint mindennel ezzel kapcsolatban is fenntartásom volt. Nem magával azzal, amit csinál, mert azt tudom, hogy működik, hanem az emberrel kapcsolatban. Ez baj. Mert én megyek oda segítséget kérni, nekem van szükségem rá, mégis zárt szívvel megyek oda és majdhogynem neki kell meggyőznie engem, hogy bízhatok benne. Az élet nevű játszótér keményített meg ennyire.

Visszamentem gyerekbe. Egy kortalan valaki voltam és átéltem, hogy mennyire egyszerű, nyitott, tisztaszívű gyerek lehettem volna, aki játszva keresi a megoldásokat a kis fejében arra, hogy álljon fel, hogy tegye meg az első lépéseket. Tanultam, nem volt gondom. Majd láttam Dét, akit mi nevelünk görcsössé, telepakoljuk megfelelési kényszerekkel, beleültetjük, hogy nem szabad nyitottnak lenni, mert baj érhet - pl az idegenekkel - és még lehetne sorolni azt a sok-sok negatív dolgot, amit nap, mint nap letolunk a torkán.

Ez volt az egyetlen pont, amivel nem értettem egyet az angyalommal. Szerintem az felelőtlenség, hogy nem készíted fel a gyerekedet "világra", mint ahogy az is az, hogy nem tudatod vele, nem bízhat meg mindenkiben, mert vannak emberek, akik árthatnak neki, bánthatják. Ezzel szemben meg súlykolom, hogy legyen elfogadó. Ördögi kör ez.

Szóval nagyon sok élethelyzetet megtapasztaltam. Sokszor mondtam, ki: nem tudom hogy kell megcsinálni, nincs rá sablonom. Nem is értem hogy mondhatok ki ilyet, amikor számomra nincs megoldhatatlan helyzet. Nem tudom megélni a jelent, állandóan a jövőn gondolkozom, ez bestresszel. Nem tudom mi hogyan fog egymás után következni és én ebben élek közel 10 éve, hiszen Ká ügye 2007-ben kezdődött.

Alap-mondatom lett, hogy megcsinálom és nem meg fogom csinálni.  

Megtanultam egy oldó technikát. Amivel törlöm a negatív gondolatok, amivel megsimogatom, megszeretgetem magam, mert alapvető problémaként jött elő, hogy nem vagyok magammal megelégedve és nem szeretem magam úgy, ahogy kellene. Állandóan van egy léc, amit meg kell ugranom magammal szemben. Minek? Ez visz előrébb? Nem minden esetben!

Kell a kihívás, az új utáni vágy, a tanulás de nem úgy, ahogy én csinálom: kényszerből. Kell, mert én akarom, mert én szeretném és nem kell külső hatásra megnyomorodnom benne. Most már saját magammal kell foglalkoznom, ami nagyon nehéz, de nagyon jól érzem magam benne. El kell engednem, hogy Dével csak én csinálok mindent jól, csak én tudok kakaót csinálni, esti mesét olvasni, rendezgetni. Nem! Van egy apja, aki ezeket meg tudja oldani. A családomat kimaxolva annyira - minden egyes dologban - kiszolgálom, ez már nem tölt el mindig örömmel. Tudniuk kell nélkülem is boldogulni.

Eltelnek a hétévégék úgy, hogy semmi mást nem mondhatok el magamról, mint hogy felkeltem reggel, egész nap körbeugráltam mindenkit majd lefeküdtem este. Meg kell tanulnom újra lazának lenni, játszani, játékosan hozzáállni a dolgokhoz, meg kell tanulnom újra játszani, elengedni a gyeplőt és elfogadni: úgy van minden jól, ahogy van. Nyilván, ha valami nem tetszik, változtatni kell rajta, de nem mindent felülírni akarni. A reggeli gyomorgörcsöket elfelejteni és nem kétségbeesni, ha a napi 198 feladatból csak 197-et tudok teljesíteni.

A lényeg: a hajhullás okainak feltárására mentem el. Megkaptam a magyarázatot rá. Ezt írtam le fentebb. Egyébként már sokkal korábban kaptam figyelmeztetést erre, de nem foglalkoztam vele. Az, hogy megkopaszodtam teljesen a leghangosabb kiáltás volt az eddigiekkel szemben, amire felfigyeltem. Szerencse, hogy nagyobb tragédia nem történt.