Dét tegnap MRI-re vittük, a lábában van egy Backer-cysta.

Beléptünk a váróterembe. Egy 2-3 éves kislány; édesanyja mellől felkiáltott a fejemet meglátva: "Nézd anya! Egy nagyra nőtt manó!" - és még a nyomatékosítás kedvéért teljesen egyértelműen rám is mutatott mindkét kezével és ujjaival.

Jót nevettem. Nincs hajam, teljesen kopasz vagyok. Ő ezzel azonosította.

Na persze az én gyerekemet sem kellett félteni. Dé azonnal csípőre vágta a kezét - minden számára fontos és jelentőségteljes esemény előtt így tesz - majd elmagyarázta a kislánynak, hogy mekkora paraszt, hogy az anyukáját kicsúfolja, nem szabad ilyet csinálni, különben sem tudja miért nincs hajam. És a végére még odatette azt is, hogy "megértetted?"

Csendre intettem Dorkát úgy, hogy alapvetően igaza volt és ha az önérzete ezt kívánja felőlem világot is megválthat ugyanezzel a vehemenciával. Mindenesetre odasúgtam neki, hogy ő hányszor hozott kellemetlen helyzetbe.

Soroltam: "Buzi tutus hele pülle" - Bodri kutyám hegyezd füled... VAGY Buszmegállóban ugyanígy 2 kézzel mutogatott és teli torokból visította egy kövér rózsaszín felsős nőre, hogy "néééééézd anya, ott van Malacka a Micimackóból" VAGY amikor leboszorkányozta a nénit a buszon VAGY közölte az előttünk ülő férfivel, hogy büdös a lába, meg kellene mosni. A sor végtelen.

A lényeg: megértette, hogy a gyerekek őszinték még, nem bántani akarnak ezzel és a fejemet sem kell takargatnia a két csöpp kezével, mert higgye el, látszik úgyis, hogy az anyjának nincs haja.

Mindenekelőtt: a leges-legbüszkébb anyuka vagyok a világon, hogy Dém van!

Úgy nézek ki, mint Hókuszpók. Ugyanannyi, ugyanolyan színű és ugyanott van hajam. Eredményeim tökéletesek a vashiányt leszámítva, ami a kontroll vérvétel alkalmával egy fikarcnyit sem javult az elmúlt egy hónapban. Természetesen szedem tovább a bogyókat és 3 hónap múlva újra megböknek. Az autoimmun eredményt várom még, hetek kérdése és meglesz. Addig is igyekszem emészteni a tényt, hogy stresszes vagyok. Illetve a szervezetem az elmúlt 10 éves hercehurcát így "hálálja meg" és szívből kellene örülnöm, hogy nincs nagyobb bajom.

Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Hiszek abban, ha gond van, az ember kap maga mellé segítőket is; méghozzá olyan formában, amiben abszolút nem várja. Megvan az a kép, amikor ülsz valahol - jelen esetben orvosi rendelőben, hol máshol - és azon tréningezed az Univerzumot, hogy a melletted ülő kurvára unszimpatikus, első ránézésre baromira affektáló, kikent-kifent picsa hozzád ne szóljon??!!

Természetesen hozzád szól és kiderül, hogy nem csak első ránézésre affektáló, hanem másodikra is, de ennek ellenére nem paraszt és nem unszimpatikus. Beszél ... beszél ... már 24 perce beszél. Rájövök, hogy neki van szüksége arra, hogy beszéljen: a nővéréről, aki rákos. A keresztlányáról, akinek 3-szor hullott ki a haja. Mindhárom alkalommal iskolaváltás előtt állt (általános, gimi és fősuli). A lány pszichológus. A hadseregnél dolgozik nem tudom melyik országban. Megtalálta a párját és azóta szép hajkoronája van.

Azt gondolta a nő, én is rákos vagyok. Nem mert rákérdezni. Nekem kellett kimondanom, amit ő nem mert. Fura, hogy a saját dolgairól mennyire nyíltan beszélt, de rákérdezni nem mert. A lényeg, hogy segített. Nagyon sokat. Ez az első ránézésre unszimpatikus, affektáló nő, akiket én messziről elkerülök. Ne ítélj ... 

Rengeteg olyan ember kerül a közelembe most, mint én. Eddig fel sem tűnt, hogy léteznek ilyen emberek.

Van a másik csoport, aki a fejemen lévő kendőből poént csinál, és majomkodva - esetleg mutogatva is, mintegy színjátszást színlelve - azt mondja, hogy mi ez az új hóbort, normális vagyok? Ilyenkor rájövök, hogy ők ugyanúgy ítélkeznek mindenfajta háttértudás nélkül, mint ahogy én teszem nagyon sokszor. Aztán persze elnézés, pironkodás, nem tudja stb ... stb ... és persze nem haragszom, hiszen sosem bántana meg.

Ahogy betegséggel zárult '17, ugyanúgy folytatódott '18. Fostunk, hánytunk, egymásnak könyörögtünk, hogy igyekezzünk a slozin, mert mi jönnénk. Katasztrófa. A héten dolgoztam először az idei évben.

Annyi mindenről szeretnék írni és fogok is, csak rohannom kell Déért az oviba, megyünk iskolaelőkészítőre.

Másfél hét alatt 17 helyet látogattam meg 157 ezer Forintért. Orvosok, rendelők, kórházak, intézetek, természetgyógyász, gyógyszertár. Mindenhonnan kaptam eredményt, amikkel visszamentem a kiindulási pontra, a bőrgyógyászhoz. Természetesen okosabb nem lettem.

Minden eredményem rendben van. Panaszom nincs. Góc nincs (helyesebben az egyik foggyökér alatt látott az orvos egy kis felsűrűsödést, de nem nevezné gócnak - azt mondta; januárban majd megnézi, nem sürgős szerinte). TSH-tól az összefehérjéig minden oké. Vashiányom van, ami nem oka a hajhullásnak. Hullhat tőle, de nem így, mint az enyém. Már csak vállig érő hajam van - derékig ért -. A fejem teteje teljesen kopasz és sajnos a szőrtelen rész egyre előrébb húzódik a homlokom irányába. Kendőznöm kell állandóan, mert megfagyok. Sosem voltam fázós ... a tél a kedvenc évszakom, imádom a hideg, havas, jeges időt. Most kendőben vagy sapiban ücsörgök mindenhol. Hihetetlen, hogy a dús, vastag, hosszú hajam mennyi hőt felfogott. Mindig kevesebbet, vékonyabbat és rövidebbet szerettem volna. Nem ilyen áron. Tegnap tetováltattam szemöldököt, mert alig látszik.

Elküldtek újra vérvételre - mivel eddig orvosi okát nem találták meg a hajhullásnak - autoimmun panelt vettek le. Ez nálam már a maximum, amit ebben a formában megcsinálok, mert az autoimmun betegségekkel vagyok úgy, hogy olvasok róla, nem értem, de gyanítom, hogy az sem, aki írja. Minden hátterében a stressz, mint faktor ott van... szóval nekem ez az a kör, amire már nem tudnak ép magyarázatot adni és belenyomorgatják az autoimmun csoportba. A vérvétel eredménye január vége, február elejére lesz meg. Addig hajszesz, kopogtatás - természetgyógyász ajánlotta és tényleg nyugtat - és így ennyi.

A dokim azt mondta hétfőn, hogy ha az autoimmun panel sem mutat ki semmit, akkor ráfogja a hajhullást a stresszre. Igazából nem bánnám, amennyiben lenne kezelési módja. Számomra elképzelhetetlen jelen állapotban, hogy lassítsak. Nincs miből. Szeretnénk költözni, februárban kezdődik egy iskola, ahova beiratkoztam, a gyerek jövőre iskolás lesz ... szóval rengeteg terv, megvalósítás és a mindennapok, edzések, munka stb... nem is tudnám mit hagyjak el/mit lehet elhagyni?

Persze, ha találtak volna kiváltó okot, az sem tetszene, bár azt lehetne kezelni, de a stresszt hogy a tökömbe iktatom ki az életemből?

Folytatom az előző bejegyzés gondolatmenetét egy másik aspektusból.

Azóta már alig van hajam. Oka még nincs. Az eddigi eredményeim negatívok. A nőgyógyászati kenet eredménye még nincs meg. Hétfőn megyek vissza orvoshoz, hogy értékeljen.

A hétfő: egyszerre kellene 3 helyen lennem, természetesen kb azonos időpontban. Orvos, másik orvos és az eddig sztárolt iskola szülőiértekezlete ... ráadásul leendő elsősöknek az ELSŐ! Osztódnom kellene.   

Nem csinálom már ki magam a hajhullással kapcsolatban. Jobban mondva nem is a kopaszodás a gond, hanem a mögöttes tartalom. Kihull, visszanő. Ezzel valahogy nem foglalkozom. A természetgyógyász szerint az elmúlt 6 év stressze most kijött egyben. Tanultam kezelési technikát: kopogtatom magam. Tudom, ez úgy hangzik, hogy nem csak a hajam hullott el, hanem az eszem is vele együtt. Hatásos és minden másra ott van a "leszarom" szócska.

Persze nagy a szám. Egy héttel ezelőtt a természetgyógyász ágyán taknyom-nyálam egybefolyt a sírástól és követeltem, hogy mondja meg rákos vagyok vagy leukémiás. (nem tudom miért ezen a kettőn agyaltam). Azt mondta egyik sem. A két legrosszabb lehetőség járt a fejemben napokig. És ebben a helyzetben nem magamat féltettem, hanem az ezerszer megismételt kérdés: "mi lesz Dével?" fogalmazódott meg bennem. Elképzelhetetlen variációs lehetőség átfutott az agyamon és egyik sem tetszett. Sajnáltam Dét, hogy fájdalmat okoznék neki a halállal. Bár az minden életkorban fájdalmat okoz. Aztán persze magamat is féltettem: nem akarok belekerülni egy olyan helyzetben, ami valahol tőlem független, hogy birkóznék meg vele? Nagyon foglalkoztatott a dolog. Kával is beszéltem, ha szarul alakulnak a dolgok, akkor Dé legyen az első mindenben. Ezek a betegségek nagy százalékban már gyógyíthatók. Érdekes, a lelkem hogy reagál a rákkal kapcsolatos dolgokra: neten szerettem volna infókat gyűjteni. Ahogy megnyitottam az kinket, azonnal kirázott a hideg és be kellett zárnom az oldalt, nem tudtam megnézni az infókat, zsigerből tiltakozik a testem ellene. Nekem még itt van dolgom.

Rájöttem még 2 dologra ezzel a lelki hercehurcával kapcsolatban. Az egyik az, ha vége ennek az egész akárminek, akkor szülök még egy gyereket - ugye tudjuk, hogy nálam nagyobb kétgyerekes anikampányoló nincs/nem volt a világon. Ezzel párhuzamosan, csak időben korábban eladjuk a lakást és elköltözünk egy családi házba, vagy egy nagyobb kertkapcsolatos társasházba. Kinőttük a lakást. Dének jövőre egy íróasztalt már nem tudnánk betenni. Meglátjuk mit tudunk összehozni a nagy tervekből.

Ma fogom magam és elhúzok Bécs mellé egy kisfaluba és magam mögött hagyom a családom 3 napra (ami valójában csak 1)

A kapcsolatmentős hétvége után kezdődött a "valami" amit azóta is csak így hív boldog, boldogtalan. Én most utóbbi táborba tartozom.

Elkezdett hullani a hajam. Ami önmagában nem hírérték, mert hullott eddig is minimálisan, nem foglalkoztam vele számottevően.Aztán megláttam ezt a képet:Ez az én fejem - mióta ezt írtam, múlt héten kb. másfélszer nagyobb a kopaszság, viszont 5 szál új hajam van már -.

Azonnal hívtam a háziorvost, aki elirányított egy bőrgyógyászhoz - nagyon alaposan megvizsgált, írt fel kenőcsöt, folyadékot, ami jó a fejbőrömre -, majd ő visszairányított a háziorvoshoz, aki aztán nem tudott beutalókat adni és vizsgálatokat kiírni, mert az e-rendszerük nem működött ... mindezt 3 órás várakozást követően közölték. Gyógyszertárban rendelni kellett a felírt cuccokat, mert nem voltak készleten. Újabb nap várakozás, végre megkaptam a beutalókat mind a 17 helyre, ahova kiírtak. Nekiálltam leszervezni az időpontokat - azt ugyan nem tudom, hogy aki nem családi/saját vállalkozásban dolgozik hogy oldja meg a napi 3-4 órás várakozásokat kórházakban magánrendeléseken ... azt meg elképzelni sem tudom, hogy akinek nincs magánrendelésekre pénze hogy bírja kivárni azt, amit saját magamon tapasztaltam meg: augusztusi időpontot állami ellátásban, ám kivertem a balhét, így jófejségből adtak márciusra?????!!!!! Hát bazd meg 1 hét alatt kihullott a hajam 3/4-e és a fejbúbom megkopaszodott ... március meg 4 hónap; bárhonnan számolom. Maradt a magándoki. (ezzel az egésszel nem azt akartam hangsúlyozni, hogy mennyi pénzem van, mert nincs és nyilván ha valahova befizetem, azt máshonnan veszem el. A lényeg: ha éves szinten 250 ezret befizet a "főnököm" eü hozzájárulásra meg eü ellátásra, akkor miért nem kapok emberi időpontot??? Miért kell nekem fizetni, ha ellátást meg nem kapok? Mert ha nem fizetnék, hanem éves szinten elkülöníteném magamnak, majd ha kell kifizetem ... de könyörgöm így most magánrendelésre kifizetem a tízezreket, plusz egészségügyi hozzájárulás jogcímen 22%-ot levonnak. Hát ez hol fair? ...és akkor most zárójel bezárva) 

Gondolom az mindent elmond, hogy az összes létező testnyílásomból vettek mintát/kenetet ... ahol nem volt nyílás, oda tettek és úgy vettek mintát. Mindent pénzért ... és hogy gyorsan meglegyen az eredmény, azért újra fizettem. Sőt, ott a számlán, hogy azért, hogy levegyék a mintát 1.250,- Ft is elkértek. Lehetett volna ezt kórházban is, meg állami ellátás keretein belül csak sokkal lassabban.

Volt egy vizsgálat, ahol abszolút pozitív csalódás ért: orr-fül-gégészet. Vittem 3 napi hidegélelmet, olvasnivalót, minden túlélési eszközt, majd fél óra múlva kisétáltam negatív eredménnyel a kórházból.

Szóval ott tartok - több nap elteltével - hogy lement minden vizsgálat. Várom az eredményeket. Az egyik labor megérkezett pénteken, ami kimutatta, hogy vashiányos vagyok. Visszaballagtam a háziorvoshoz, aki azt mondta, hogy az összes eredményt meg kell várni, mert önmagába a vashiányt nem okozza ezt a fajta kopaszságot.

Szóval várok.

A nagy várakozásban persze pörögnek a gondolataim és nem jó irányban. Erről írok majd holnap, mert hosszú lesz.

Az előző bejegyzést eltettem magamnak az emlékek közé, melyre nem szívesen gondolok vissza. Így már könnyebb írni.

Köszönöm a hozzászólásokat, nagyon aranyosak vagytok! A kérdésekre, melyeket feltettetek még magam sem tudom a választ, de nagyon bízom benne, hogy az élet meghozza magával a megoldásokat, vele együtt a helyes utat.

Nyilván az lenne a legjobb, ha hepienddel végződne minden és a boldogan ... amíg meg nem ... érvényesülne.

Kával az "elutazós hétvégénk" nagyon jól sikerült. Valahol mindketten tudtuk azt, ha ez sem jön össze, akkor nincs más lehetőségünk, mint azon gondolkozni hogyan építsük fel egymás nélkül az éltünket. Én 2013 december 18-án egyszer már megtettem, hiszen ki kellett alakítanom olyan élhető mindennapokat, ahol Ká nincs jelen, ezzel párhuzamosan Dé nem szenvedhet hiányt semmiben sem. Ez azzal járt, hogy hazudtam ... nem keveset a  2 éves gyereknek. Takarózhatnék a gyerekpszichológussal vagy bárkivel, akivel erről a témáról beszéltem,akitől  tanácsot kértem, nem teszem; magam is ezt az utat választottam volna.

Vissza a hétvégéhez. Olyat tettünk Kával, amit május 2.-a óta nem. Este 8 órától másnap délig beszélgettünk: őszintén, gyerekmentesen,csak rólunk. A vélt- és valós sérelmeinket átbeszélve, majdhogy nem a legapróbb részletekig kielemezve dőlt belőlünk a szó és még mindig valószínűleg beszélgetnénk, ha nem fogyott volna el egy üveg pálinka a bor kíséretében. Ez is kellett hozzá. Nem volt köntörfalazás, nem volt félrebeszélés, ebből fakadóan nem voltak félreértések. Volt mit megemészteni. Baj lett volna, ha nincs. Volt olyan dolog, amit én akkor este hallottam először egyben, összefüggésében és nyilván nem tetszett amit hallottam. Nem kértünk számon. Meghallgattuk a másikat. Sokszor nyelnem kellett asztalborítás helyett ... nyilván neki is.

Tudjátok mi a legdurvább? 10 éve alkotunk egy párt. És nekünk egy évtized után is voltak kérdőjelek a másikkal kapcsolatban. Most tisztába tettünk mindent onnantól kezdve, hogy ki miért akarta annak idején a másikat - mindketten kapcsolatból léptünk ki a másikért - és a botlások - mindkettőnk részéről - hogyan nem lettek kezelve. Itt érts mindent: az exek el nem engedését, a flörtöket egymás háta mögött, a hazugságokat, hogy a másiknak ne fájjon.

Majd beültünk a forró kádba kényeztetni egymás testét, ha már a lelkeinket kizsigereltük és este 8-kor lefeküdtünk aludni. Másnap kérdezte Ká, hogy mit érzek? Őszinte voltam hozzá: kurvára másnapos voltam a pálinkától ... 

Komolyra fordítva a szót: beszélgettünk 7 órát a kérdést követően és megállapítottuk, hogy nekünk 3 havonta el kell mennünk valahova a világ végére azért, hogy beszélgethessünk, magunk mögött hagyva mindent. Hogy legyen lehetőségünk úja érezni egymás iránt. Hogy újra szerelmesek lehessünk, hogy újra egymás szemébe tudjunk nézni. 

Baromi nagy bátorság kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy ezeket a mondatokat meglépjük és egymás arcába tudjuk mondani azokat, amikért valószínűleg mások elválnak. 

Mi most nem tesszük. Aztán meglátjuk mi lesz. Érdemben nagyon sokat javult a kapcsolatunk. Meg akarom lepni, ha van időnk. Meg akarom ölelni, vágyom a társaságára akkor is, ha csak egy filmet nézünk meg. Szeretek a társaságában lenni és minden nap megkérdezem hogy telt a napja ... és most már érdekel is.

Hétvégén elutaztunk egy kapcsolatmentő tréningre Kával. 

Oka: 3,5 év egymás nélkül eltöltött idő, a közben felmerülő problémák, a túlélési technikák, melyek nem mindig voltak nyerő megoldások, az érzelmi eltávolodás, az egymás mellett elbeszélés és sorolhatnám még a piti dolgokat, de nekünk ezek a legégetőbb gondjaink.

Voltak előzmények. Terveztem leírni. Egyszer úgy egyben. Kiírni magamból, hogy könnyebb legyen, hiszen pár emberen kívül nem beszéltem senkinek az elmúlt 4 évünkről.

A november hónap több szempontból is lélektani határ számomra.

Már nincs jó idő –szerencsére – de még nincs is tél – sajnos -.

Ebben a hónapban minden évben egy esztendővel öregebb leszek, a névnapomat is ilyenkor tartom. A korommal nem foglalkozom – 34 -. Valaki számára pofátlanul fiatal, bár elég régen voltam 18, ha ez a viszonyítás alapja. Sokkal fontosabb, hogy egészséges legyen a gyerek, másnapra minden cucca be legyen pakolva edzésre, hogy időt tudjak szakítani a vele való együttlétre. Utóbbiból mióta Ká itthon van újra egyre kevesebb idő jut. Amíg kettesben tengettük az életünket Dével legalább a hétvégéket ki tudtuk maxolni. Írni fogok arról egy bejegyzést, hogy Ká hogy ment el és hogy tért haza.

Most apával tölt aktívan több időt Dé. Ezekben az aktív időkben, a konyha különböző eszközeivel foglalatoskodom. Azt veszem észre minden alkalommal, hogy este 6-kor újra nekiállok annak, amiről már délben egyszer azt gondoltam, hogy ez elég lesz vacsorára. Valamit rosszul csinálok, vagy túlságosan elkényeztetem a családom. Valószínűnek tartom, hogy a 2-féle ételből plusz a 2-féle süteményből is tudnának választani. Ezzel szemben ezeknek a többszörösét tálalom fel, rakom eléjük.

Ilyenkor, mikor hétvégén elutazunk Kával kettesben – utoljára ilyen 7 évvel ezelőtt történt –lelkiismeret-furdalásom van Dé miatt: ilyenkor tudnánk együtt lenni, játszani … közben nyugtatom magam, hogy kell nekünk ez a „mi” idő. Ha itthon maradnánk valószínűsítem, hogy  a konyha 3 négyzetméteres szentéjében lépegetnék naphosszat és nem a szőnyegen társasoznék a gyerekkel.

Valahogy november hónap az, amikor számot vetek magammal, az évvel. Nagyon zavaros 4 éven vagyunk túl. A 2017-es év próbára tette mind az idegeinket – tőlünk teljesen kívülálló okok, emberek, döntések, melyekkel egy dolgot tudtunk csinálni, mindent tudomásul vettünk – és az érzelmeinket is megtépázta.

Novemberben már nem zavarnak a karácsonyi díszek/Mikulás csokoládék az üzletek polcain. Októberben nagyon tudok háborogni miattuk. (Dé minden évben, még most 6 évesen is megkérdezi, hogy „anya, az hogy lehet, hogy nekem a Mikulás hozza a csomagot, de a boltban is ugyanolyan csomagok vásárolhatóak? A Télapó a boltban veszi??? vagy az hogy lehet, hogy nekem a Mikulás hozza a csomagot, a Zsombornak meg az anyukája teszi ki???” Minden alkalommal kész válaszom van, minden évben készülök a harmincnégy-féle kérdésre; és addig ez így is marad, amíg Mikulások kószálnak a városban december 6-án. Könnyű dolgom van, mert a Mikulással simán lehet rá hatni zsarolni legalább egy hónapig, mivel retteg a virgácstól. Ennek szellemében mindent elkövet, nehogy egy szál görcsháncs legyen a csizmája és 12 km-es körzetében.

Valahogy könnyebben befogadom az esti séták alkalmával a négyzetmilliméterenként arcomban lógó csillagot/fenyőfát/angyalkát/harangot. 6 hét és karácsony. Az évben az egyetlen ünnep, amit szeretek és az idén (is) nagyon várom. Nyilván sokkal jobban pörgök rajta Dé miatt. Én ennyi idős koromra visszaemlékezem. Szeretném, ha neki szép emlékei lennének az ünnepekkel kapcsolatban.

Minden évben – most miért maradt volna ki – végigmegy egy kéthetes pechsorozat rajtam/velem, melynek végét alig várom.

Általában lépcsőn leeséssel indul, ujjcsonkítással fejeződik be és hab a tortán a rossz hírek sorozata napi szinten. Most kezdődött a koccanással, folytatódott azzal, hogy a biztosító alig akart fizetni, ezt követően újra be kellett adni a kárigényt, ami megint elvett a hetet az ügyintézés folyamatában. Pénteken kaptam a hírt, hogy egy nagyon közeli ismerősünk meghalt, aztán este jött a következő, egy osztálytársam is meghalt. Nem is tudtam hova kapjam a fejem: még az első hírt sem dolgoztam fel, aztán jött a következő, hogy 34 éves emberek csak úgy elmennek. A keddi napot többnyire utazással töltöttem. Hazamentem elbúcsúztatni a jó barátunkat. Teljesen értetlenül álltam rengeteg emberrel együtt a koporsója mellett: itt maradt egy 34 éves fogyatékkal élő lánya és a 29 éves fia, aki valószínűleg a magával viszi a testvérét és igyekszik gondoskodni róla. Szörnyű volt látni ezt a két „gyereket” ahogy elsiratják az apjukat is az anyuk után. Az édesanyjuk évvel ezelőtt meghalt. Láttam magam előtt a lányt, aki osztálytársam, csapattársam volt ott a sír mellett 10 évesként és az öccsét 5 éves kisfiúként és sírtak akkor is. Nagyon megmérték nekik onnan fentről az életet. Visszafelé 85 kilométert bőgtem végig és alig vártam, hogy visszaérjek, magamhoz ölelhessem a gyerekem és elmondhassam neki, hogy mennyire örülök, hogy van nekem. 

Amíg én most itt panaszkodom, hogy koccanás, biztosító, rossz hír, ujjlevágás, bokafájdalom, nem tudok futni, sántikálok, nem érem utol magam, mindig rohanok, milyen szar nekem és a többi … közben nagyon elszégyellem magam, mert nekem ezek a legnagyobb problémáim azzal a két gyerekkel szemben, akik ketten alkotnak egy családot innentől: maguknak maradtak.   

Na ki az, aki a legjobban pörgött az óraátállításon és minden idegszálával igyekezett odafigyelni arra, hogy MINDENHOL átállításra kerüljenek az órák? Majd másnap 5 óra helyett 4-re vitte a gyerekét edzésre? 

Hát persze, hogy én!

A gyerekem természetesen mindenkinek elmesélte, hogy mi már egy órája ott dekkoltunk, mert az anyjának nem tűnt fel, hogy az autóban nincs visszatekerve az óramutató! Kin röhögött a fél uszoda? 

Hát persze, hogy rajtam!